„Ragyogd be most a lelkeket,
szereteteddel égesd át,
hogy veszendőkre-unt szívünk’
betöltse égi vágy.”
Köszöntő gyanánt rendhagyó beszélgetés alapján lejegyzett írásomat az Adventi zsolozsma/himnusz második versszaka vezeti fel, amely a közelmúltban Veszendőkre unt szívünk címmel, Gubás Ágota szerkesztésében megjelent harmadik Aracs-almanach (2007–2012) vezérfonala is egyben. „Igen, a szív, az érzelem a mozgatórugója mindennek, minden cselekvésünknek, mert ha ez hiányzik, még a legracionálisabbnak tűnő döntésünkből is, akkor a tett kiüresedik, értelmetlenné válik” – olvasom a bevezetőben. Bizonyságul Soltis Gyula írásának idézetével (első almanach, 206. oldal) folytatódik: „Amikor magam elé idézem dr. Gubás Jenő dolgozószobáját, benne az egész falat eltakaró könyvszekrénnyel, a számítógépes szövegszerkesztő billentyűin betűket kereső, pihekönnyűre fogyott, tolószékhez kötött, betegsége miatt visszafordíthatatlan sorvadásra ítélt emberrel, azon töprengek: mekkora szív lakozhat ebben a vézna kis testben? Honnan ez a tenni akarás, ez az erő, amely hajtja, űzi, bámulatos munkateljesítményre sarkallja a testi valóságában szinte szemünk láttára elfogyatkozó, mégis szellemi erejének teljében levő orvost, gondolkodót?”
Dr. Gubás Jenő fül-orr-gége szakorvos, az Aracs civil szervezet (1997–2011) alapító elnöke, az Aracs-díj kezdeményezője (1998–2010), az Aracs közéleti folyóirat egyik alapító tagja, munkatársa (2001–), a VMSZ alapító tagja ma 80 éves. A bánsági Törökkanizsán látta meg a napvilágot, az elemi iskolát is itt fejezte be, majd tanulmányait Zentán folytatta a Bolyai Farkas Főgimnáziumban. A Belgrádi Egyetem Általános Orvosi Tanszékén 1962-ben diplomázott. Öt évig dolgozott mint körzeti orvos. Szolgálatként vállalt hivatását a szabadkai városi kórház fül-orr-gégészeti osztályán folytatta. A belgrádi Fül-orr-gégészeti Klinikán 1972-ben szakvizsgázott. Szakmai tevékenységét a hazai és a külföldi szaklapokban megjelent írásai, több mint 300 ismeretterjesztő cikke, tankönyvfordítása, valamint a szaktanácskozásokon elhangzott referátumai fémjelzik. Tevékenysége elismeréséért 1989-ben a magyar fül-orr-gége orvosok társasága a tiszteletbeli tagjává fogadta, a szerbiai egészségügyi minisztérium pedig 1993-ban primáriusi ranggal tüntette ki. Betegsége miatt 1996-ban nyugdíjba kényszerült.
Az új élethelyzetben az írás mindmáig, bizonyos értelemben, menedéket is jelent a számára. Az utóbbi évtizedekben kezdte el írni, pontosabban számítógépbe pötyögtetni Élettöredékek munkacímmel családfája történetét, amely egyben korrajz is. Tanulságos olvasmány lehet majd a későbbi nemzedékek számára, ha egyszer megjelenik. A bevezetőjét a jóváhagyásával idézem: „A családom nem nemesi származású, őseimet nem is követhetem visszamenőleg századokon át. Egyszerű, szegény jobbágyok voltak, mégis úgy gondolom, hogy az utódaim számára talán érdekes s értékes lesz ez a történet. Az, hogy miként emelkedett ki a legalsó társadalmi rétegből, szorgalom, erős akarat, szívósság és küzdelem árán, számtalan sorscsapások, háborús viharok és gyarlóságok ellenére, a Gubás család. Életünk, tetteink mindenképp nyomot hagytak Törökkanizsa arculatán, és ha az utókor egyszer megírja e település krónikáját, egy mondat erejéig talán a mi nevünk is említésre érdemeltetik. (A temető központi keresztjén a Gubás család neve is látható.) Mert nem kis dolog, hogy Sziléziából elindul egy nincstelen lengyel vagy tót jobbágy, és itt, a magyar hazának legdélibb részén családot alapít, melynek utódai kétszáz év elteltével a legmagasabb társadalmi köröket ostromolják. Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy miként vált buzgó magyarrá az a negyedik vagy ötödik generáció, amelynek az őse még a nevében sem volt magyar. Mert a sziléziai Kubach név, az életerős magyar nyelv hatására, és a magyar anyák erős nemzettudata révén, magyarrá módosult. Így az öreg lengyel most már Gubás János néven nyugszik a törökkanizsa-józseffalvai temető fenyőfái alatt, és a lengyel fenyőerdők susogása helyett az alföldi fák őrzik örök nyugalmát. A sírok a másik temetőben is szaporodnak. A szanádi svábok a tiszaszentmiklósi lengyelekkel összeházasodva igaz magyarokká váltak, és a majd kilencvenévnyi kisebbségi elnyomás is csak néhány egyént volt képes más nemzetiségűvé változtatni. A Gubás név valószínű, hogy a következő generációnál már megszakad, de a család nevét a Révai új lexikona s más írásos emlékek utánunk is őrizni fogják.”
Fejezetekbe öntött történelmünk, világégések áthatotta visszaemlékezések, az élet értelmét boncolgató gondolatok tömör sorai követik egymást. Vissza-visszatérő mély vallomásokkal, amelyek a szerető, odaadó, önzetlenül ápoló feleséghez szólnak. Töredéknyit idézek: „Egyedül a feleségem ápolásában bízhatom, aki emberfeletti munkát áldoz rám…” Ez a „beszélgetés” is a segítségével valósul meg kertvárosi otthonukban, Szabadkán. Amíg nézem s hallgatom őket, önkéntelenül is Exupéry kis hercegére gondolok: „…jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ági tolmácsolásában közben szavakba ömlenek a takaróra leírt betűk, félig kimondott hangok. Jenő a kaucson ülő-fekvő helyzetben, feleségére nézve rajzolja tovább a betűket, s megvárja, amíg azok mondatokba szövődnek. Utalások hangzanak el, hogy szinte mindenre választ kapok az írásaiból, a könyvekből is. Azért külön ki szeretne emelni néhány jellegzetes eseményt szakmai pályájából, nyelvi, közírói, pontosabban a délvidéki/vajdasági magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásaiból. A szakmai berkeken kívül kevesen tudják, hogy a főorvosi címet miért kapta. „Két jelentősebb újításomat említeném meg. Az első, emlékezetem szerint, a 70-es években történt. Akkoriban a szabadkai kórházban még éterrel »altattuk« el a pácienseket mandulaműtétkor. Zentán már áttértek az általános érzéstelenítésre (altatásra), amely jóval előnyösebb volt, főleg a gyerekek esetében. Ezt a gyakorlatot kezdtem én is alkalmazni városi kórházunkban. Addig csak »büdös kosárként« emlegettük az éteres maszkot, amelyet rászorítottak a betegekre. Ez amellett, hogy igen kellemetlen érzést váltott ki belőlük az első pillanatokban, nem is volt biztonságos, mert sokszor csak elbódultak tőle, és nem volt teljes az érzéstelenítés. A másik néhány évvel későbbi, és az elhúzódó középfülgyulladás gyógyítására vonatkozik, egy műanyag csövecske beültetéséről van szó. Zágrábban egy szakmai tanácskozáson figyeltem fel a módszerre, majd a szegedi kórházban begyakoroltam az alkalmazását, aztán eredményesen valósítottuk meg Szabadkán is, nem kis küzdelem árán.”
A magyarság megmaradásának fontos pillére a gazdaság. Cselekvési lehetőségek hiányában ezt a megszűnt Aracs Társadalmi Szervezet (és a szellemi örökébe lépő Aracs Alapítvány a jelenlegi körülmények között) képtelen volt felvállalni, de ennek szükségességét állandóan hangoztatta. „Különösen a gazdakörök és az értékesítő-beszerző szövetkezetek létrehozását szorgalmaztuk. Most, évtizedekkel később kezdenek megvalósulni azok az elképzelések, amelyeket mindig is szorgalmaztunk. Miskolci József újságíró a minap küldte át egy, még 1995 júniusában írt, mindmáig nem publikált jegyzetemet, amelyben kulturális és gazdasági érdekszervezet létrehozását szorgalmazom, amelynek operatív csoportja parlamentként működne. Hatáskörébe tartozna az oktatás, a kultúra és a könyvkiadás, a tájékoztatás (sajtóház), a népművelés, a műemlékvédelem, emlék-, kegyhelyek kialakítása, a népegészségügy és a gazdaságfejlesztés…”
Gubás Jenő szociográfiai írásai, nyelvművelő cikkei a 70-es évektől jelentek meg, kezdetben Kolozsvári Csaba álnéven. Első önálló kötete már nevével jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában, 1993-ban, Egészségügyünk nyelve – Nyelvünk egészsége címmel. Szeli István máig időszerű jegyzetében olvashatjuk: „Szerzőnket a szóvá tett nyelvhelyességi problémák megoldása nem holmi kedvtelés vagy üres passzió szintjén foglalkoztatja. Sokkal inkább az a felismerés, hogy a téves, hibás, fogyatékos nyelvismeret az egészségügy egész rendszerében funkcionális zavarok forrása lehet.” Anyanyelvünk helyzetéről, időről időre, napjainkban is jelennek meg írásai. Legutóbb az Aracs idei második számában olvashattunk az „intézményes nyelvnyomorításról”.
A magyarság sorskérdéseire, a kisebbségi léthelyzetekre és az írástudók felelősségére összpontosul közírói figyelme. További önálló kötetei: Értelmiségi vártán (Életjel, 1994), Veszendő végeken (Logos, 1997), Magyarságtudat-hasadás (Püski–Aracs, 2006) és Értelmiségünk bölcsője (Bolyai Farkas Alapítvány, 2009), ez utóbbinak 2. bővített kiadása a szerző 80. születésnapjára jelent meg (Aracs Alapítvány, 2017). Gubás Jenő szeretné, ha megvalósulna régi vágya, és megjelenhetne a szülőfalujának, Törökkanizsának a képes története. A képeket már sok éve őrzi, és szkennelték is a VMMI-ben Zentán. Hátravan még a szöveges rész feldolgozása. A harmadik almanach, a másik kettővel egyetemben, Gubás Jenő szerint: „méltó bizonyítéka egy kis közösség nemzeti helytállásának, igazolva, hogy rengeteget lehet cselekedni nemzetünkért és megmaradásunkért. Már azért is, mert: »Minden magyar felelős minden magyarért.« (Szabó Dezső) Ennek érdekében: »Valahol elindul egy gondolat, / látatlanul és észrevétlenül, / és elme-bércen, lélek-völgyön át / egetverő eszmévé lelkesül: / korlátokat zúz, gátakat ragad!« (Wass Albert) Ezért az eszméért kell dolgoznunk és küzdenünk: »Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet.« (Reményik Sándor) – mert: »Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.« (Vörösmarty Mihály) Biztosan állítható, hogy minden gáncsoskodás, elhallgatás, lebecsülés és minimális anyagi támogatás ellenére az Aracs civil szervezet jelentős nyomot hagyott a délvidéki kulturális életben, tevékenysége megkerülhetetlen annak értékelésében, már azért is, mivel két neves díjjal ismerték el munkáját. A Kisebbségekért díj és a Márton Áron-díj olyan bizonyítéka a magyarságot támogató munkájának a megbecsülésben, hogy azt elhallgatni már nem lehet.”
