2024. április 26., péntek

Gru-Gru és Antracit a zadrugában

Első utazásom profán stációi

Gru-Gru és Antracit néha végigsétál emlékeimen, a többi képregényhős is gyakrabban, mint a közelmúlt, amelynek üres ablakai is beépültek emlékezetembe, az időbe és feledésbe. Akárcsak első utazásom profán stációi.

Fotó: Léphaft Pál

Fotó: Léphaft Pál

1.

Tél volt. A telek, tudjuk, már nem olyanok, mint voltak rég. Nem a hó és a zimankó, hanem én vagyok más. Édesanyámmal utazunk Nagybecskerekről Szentmihályra. Ketten. Gyalog. Az indulás részleteire nem emlékszem. A házakra és terekre sem, amelyeken áthaladtunk, amíg a város túlsó szélére értünk. Egy biztos, nem volt nálam sem poggyász, sem batyu, csak tágra nyílt kíváncsiságom és zsinórral nyakamba akasztott egyujjas kesztyűm. Szökdécselve, jó vicc, hiszen utazunk, haladtam és rendre megkérdeztem édesanyámtól, még a városban, hogy – Mikor érünk már oda?

2.

A Pola boltnál társult hozzánk Magdi néni. A szentmihályiak, a piacról hazafelé tartva, rendszeresen ebben a szatócsboltban vásároltak, ahol földijük, Varga, csúfnevén Pola Andris volt a kereskedő. Alig hogy menősült és Muzslára ment vőül, Szegény Andrist elütötte a vonat. Innen már hazafelé áll a rúdja annak, aki háttal van a városnak.

3.

A Gradnulica tengelyként húzódik ott, ahol egykor félsziget volt a Bega árterületén. Közel a végéhez, balról komor arcú épület áll. Szótlanul haladunk el mellette. Malomféle lehetett, amely, a források szerint, 1799-ben épült, csak később nem búzát, hanem emberi sorsokat, emberi csontokat őrölt. Ez a lógor/láger épülete. Bizarr egyszerűséggel így nevezik a becskerekiek a gyűjtőtábort, amely 1942-től a németek, 1945-től pedig a néphatalom irányítása alatt adott meleg otthont a halálfélelemnek.

4.

Temető mellett haladunk. Deres mirtuszok, fenyők jelzik, nem tegnap óta nyugszanak itt, kiket ortodox pópa ajánlott felettesének. Az elesett orosz katonák is innen gondolnak haza. Ezerkilencszáznegyvennégyben – Majku vam jebem fašističku! Kulturbundovci, hortijevci videćete boga svoga! – vértől ragacsos szavak hullottak az útszéli sárba, a lágertől, a szerb temető mellett, ki egészen a téglagyáron túlig. Vashideg szitkok és reményfoszlányok szanaszét a zilált menetoszlop nyomában. Foghíjas fésű és egy óralánc ezüst karikája. Halálmocsok, majd hosszú visszhangtalan csend és hó borítja az utat, és a véres helyszínt is, ahol a szabadság a tömegsír partján kiosztotta a halált. Itt csak ugarolni volt szabad, a mélyszántást évekig tiltotta a hatalom, de a búza, kérem, az kérlelhetetlen. Mindig itt volt a legszebb a termés, ahol az ok nélkül reménykedőkre negyvennégy őszén a partizánok rácsukták az eget. A Gradnulica végén, a Szentmihály felé vezető út baloldalán, ahol a szántók kezdődnek, minden tavasszal engedély nélkül emlékmű emelkedik, mérgeszöld búza sarjad az anyaföldből és őseinkből.

5.

Téli búzatábla, deres a szegélye. Évtizedek múlva tudtam meg, hogy ott mit takar a föld, és azt is, mért nem mer Szentmihályról a melencei határba menni Misa, aki mindig szorongva, sarlóval, kis baltával és kalapáccsal az ülése alatt járta földjeit a szekér elé fogott két pej lovával. Azt sem értettem, hogy Ágnis néni mért húzza szája elé a kendője sarkát, ha a szomszéd viselt dolgairól beszél. Pedig ő már látott mindent, életet, halált. Fogság volt szabadsága, és szabadság a fogsága. Két házra volt sziléméktől. A nagy portán jó vizű kút ált. Anyám mesélte, vízért ment hozzájuk, Baka Ágnis néni a konyhaajtóban állt mozdulatlanul, keze napszítta köténye alatt volt, nem beszélt csak visszaköszönt. Miután anyám vödörrel kifordult a kiskapun, az apró, szikár asszony bement a községházára, a kisbíró asztalára tette a véres nagy kést és közölte – Leszúrtam az uramat. Addig az embere, aki aznap is ittasan dorbézolt otthon, majd elaludt, vérbe fagyva feküdt a tisztaszoba közepén. Bivalyerős teste elernyedt, nem volt egyedül, mellette ült a halál. Dél lehetett, az utcán senki sem járt. Az udvarokban tornyosuló kazlak cséplésre vártak. Békesség volt. Ágnis néni, kegyelemmel, korábban szabadult és szűkszavú lett. Valótlan zöld szemére az idő könnyű fátylat tett. Emlékszem, évekkel később, az unokájával, a tisztaszoba közepén ülve, ugyan ott, ahol korábban a halál, egy lábasból kanalaztuk, ma is érzem illatát, a krumplipaprikást.

6.

Még mindig a város peremén, a téglagyárnál járunk. Nem tudom régi tulajdonosát, és azt sem, mikor alapították. A városban az elsőt Daun Gyula létesítette 1860-ban. Kiérünk a városból. Nemes lelkű lehetett, aki egykor a Demkó-tanyáig, az út mindkét oldalát diófákkal szegte körül. Mióta a bőség kosarából mindenki egyformán meríthet, a diót, kocsiról és árokpartról a hazafelé tartó piacosok, az ügyes városiak és az ide tévedő vándorok is, októberben verik és bérmentve viszik. Most csak egy két csóka böngészi a fán maradt szemeket. Nem nyomoztam ki becsületes nevét, de azt mesélik, a csapodár „diófás úrfi” vezeklésből állított diófából díszőrséget a szentmihályi úton. Áldottak legyenek bűnei.

7.

Mintha tejben járnánk, ködben áll az út és az út menti diófák. Fehérség borította úti célunkat, anyám szülőfaluját és a tizenkét kilométernyi messzeséget is. Ketten lépegetnek. Magdi néni nagykendőben és anyám. Ő már városi kabátban jár. Én a kezét húzogatom. – Mikor érünk már oda! – Iringáljá kisfiam – biztat – akkor gyorsabban haladunk. A makadám út szélén csillogó tócsák jégtükre lett így a szamárvezetőm. Nekifutottam és csúszkáltam rajtuk tovább.

8.

Néphősök az ugaron. Emlékmű áll jobbról, az egykori Bosnyák-tanya helyén. Bence Tibor építész tervezte. Német idő alatt itt kommunista fiatalok búzatáblákat gyújtogattak, de a nagy ellenállás megégette Koča Kolarovot és Schulmann Rózsát is. Néphősök lettek és kihűlt a homlokuk. Csontjaik fáznak a nagy hidegben, emléküket benövi és eltakarja lassan fürtökben a dér.

9.

A Demkó-tanya félúton van. Az emeletes komlószárító, amely messziről látszik, már régen nem eredeti célját szolgálja. Vadászok találkozóhelye lett. Ha egyenesen folytatnánk, akkor földúton érkezhetnénk a Szőregi-tanyához. Mi jobbra tartunk és mögöttünk hagyjuk a Joca-féle tanyát is.

10.

Demkó Pál, 1884-ben országgyűlési képviselővé választotta a nagybecskereki választókerület. A nagy népszerűségnek örvendő parlamenter 17 éven át, 1901-ig képviselte városát a Tisztelt Házban. Népszerűségéről annyit, hogy a nemzetileg háromosztatú városban nemzettársai és a szerbek messzemenő támogatását élvezte. Olyannyira bíztak benne, hogy még kortes Demko-kolót is költöttek leendő képviselőjük sikere érdekében. Álljon itt még a Mikszáth által leírt, sziporkázó anekdotának is beillő országgyűlési tudósítás: A gyűlésen általános szürkeség. Egyetlen fényes dolog Demkó Pál arany óralánca volt. Ma már minden másként van. A koló maradt, Demkó nélkül.

11.

Nekifutok és csúszkálok. Túl vagyunk első utazásom felén. De mégis: – Mikor érünk már oda? Egy idő után balra visz az út. Mire a kanyar után, az imányénak nevezett zadrugához érünk, felemelkedik a köd és felsejlik a falu tornya. A zadruga épületei beljebb vannak az úttól. Fenyő és valami örökzöld sejteti, mégsem tegnap építette mindezt a néphatalom.

12.

– Negyvenöt júniusában kihajtottak bennünket önkéntes kukoricakapálásra – mesélte sokkal később édesanyám. – Pisti olyan rossz lovat kapott, hogy csuda. Az volt a szokása, hogy ekézés közben rendszeresen meghemperedett a kukoricásban és letarolta a zsenge vetést. Így ment ez napokig. Egyik reggelen az eligazító előtt gyűlést tartottak az elvtársak. Mindannyian bent voltunk az épületben, ott, ahol a szemtanúk szerint, korábban disznót perzseltek a parkettán. Felelősségre vonták Pistit. – Odgovaraćeš! To je čista diverzija protiv proletarijata! – kiabált az oldaltáskás és golyóval fenyegette Pistit. Mindenki hallgatott. Én ekkor előálltam, odamentem az íróasztalhoz és elmondtam, hogy rossz a ló, kezelhetetlen, amit a hadseregtől kaptunk. Értek a lovakhoz, a mi Olgánk öreg korában is jól húzott és szófogadó volt, csak egyszer lépett gyerekoromban a lábamra, mert vak volt. Ekkor a tiszt akkora pofont adott, hogy a másik szobában tápászkodtam föl. Többet nem beszéltem – fejezte be édesanyám.

13.

Az első házakhoz értünk. Magyarszentmihály, akkor még csak Szentmihály, népessége szögedi kirajzás. Itt a kevés földön úgy lehet megmaradni, hogy azzal foglalkozik az ember, amihez sok kéz kell, amibe sok munkát lehet beleölni. Kertészkednek, dohányt termesztenek, piacoznak. Nem csak a tenyerük kérgesedik. – Tudod, a jankai legényeket még a hídnál megvertük, amikor átjöttek a Begán. Elvettük az olájok kedvét a mulatságainktól és a leányainktól – meséli Kapari Jóska, amíg egy alkalmi Szent Mihály-kiadvány tervét szövögettük. Azóta kedves szentünk lova sokszor fordult már a falu és a temető között. Elvitt sokakat, Jóskát is, a terveinket és álmaink egy részét is.

14.

Szilém Szabó, született Kállay Mári nagy szoknyája és kötője menedék, első utazásom végállomása. Most visszatérek Gru-Gruhoz és Antracithoz, hiszen egész életünk képregény.