2024. március 29., péntek

Elsorvad a kritika műfaja?

A több mint három és fél évtizedes kritikusi tevékenységem során kaptam hideget, meleget egyaránt, nem egyszer ugyanattól a személytől. Megtapasztaltam, hogy ezen a pályán csak úgy lehet megmaradni, ha kiépítek magamban egy mentálhigiénés eszköztárat, amelynek segítségével egyértelműen meg tudom különböztetni a megalapozott véleményt a rosszindulattól, vagy hízelgéstől. Saját tapasztalatomból kiindulva el tudom képzelni, mennyi kellemetlen percet okozhattam a szerzőknek, akik művét tollam hegyére tűztem, különösen fiatal koromban. Idő múltával ugyanis módosult az alapállásom, már nem a hibákra vadásztam és pellengéreztem ki azokat, hanem az olvasót igyekeztem a művek felé kalauzolni, természetesen olyan művek irányába, amelyek nem negatív véleményt váltottak ki belőlem.

Manapság egyre ritkábban írok kritikát, mert nem mutatkozik tényleges igény rá. A szerkesztők helyette inkább vagy tanulmányt, vagy nyúlfarknyi könyvismertetőt kérnek. Ez utóbbiért – és az érte kapott „tisztelet”-díjért – nem érdemes napokon át olvasni, heteken keresztül gondolkodni, írni és javítgatni egy kritika megszületése érdekében. Nem állok ezzel egyedül. Legutóbb volt tanáromtól hallottam, aki egyébként nem túl kíméletes bírálóm is egyben, hogy ő még írna kritikát, de nincs hová. Magyarán, nincs rá igény. Egy, a könyvszakmával foglalkozó folyóirat főszerkesztője évekkel ezelőtt azt mondta, negatív kritikát se nem ír, se nem közöl, mert annak semmi értelme. Vele szemben egy másik irodalomtörténész ismerősöm viszont arra esküdött, hogy ő bezzeg nem hallgat a fércművekről, alaposan kivesézi őket, hiszen pusztán ennek van értelme a kritikaírásban. Hozzáállás, habitus, szándék kérdése a kritikusi magatartás. Írni pedig csupán akkor lehet, ha van hozzá az írást felvevő folyóirat, a folyóiratnak meg olvasója.

Nem meglepő hát, hogy gyakorló kritikusok éppen a kritikaírás képtelenségéről és értelméről vitáztak az Irodalmi jelen márciusi számában.

„A kritikusok éppen olyan feleslegesek, mint a pékek” – vélekedik a harmincadik életévéhez közelítő Lengyel Imre Zsolt, természetesen tapasztalatai összefoglalásaként. Szerinte „az állítás, hogy kritikusokra nincsen szükség, könnyen alátámasztható. A kritikusok éppen olyan feleslegesek, mint a pékek: hiszen kenyeret sütni mindenki tud, csak liszt kell hozzá, élesztő, víz, só, cukor, olaj, no meg fateknő, lehetőleg kemence, hely a konyhában, némi türelem, hogy megvárjuk, míg megkel, és izomerő, hogy rendesen meggyúrhassuk. Mégis, a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy léteznek élethelyzetek, amikor a polgárok inkább elmennek a boltba, és megvásárolják a más által sütött kenyeret; mindazonáltal nem kényszeríti őket senki és semmi, hogy így tegyenek. Továbbmegyek, efféle meglátások mintha az irodalom (filozófia, politikai elemzés, publicisztika és így tovább) kapcsán is megfogalmazhatóak lennének: történeteket, gondolatokat, véleményeket mindenki ki tud találni, arra van elvégre az agyunk – miért fordul elő mégis, hogy ezekért egyesek fizetnek másoknak?” E különös analógia mentén jut el gondolatmenete végén a kritikai műfaj apológiájáig: „A kritikaírás és a kritikaolvasás hasznos, izgalmas és megrendítő tud lenni – nem nagyon látom tehát értelmét, hogy a társadalomban élő ember számára úgyis elérhetetlen objektivitására hivatkozva elvegyük tőle egymás kedvét.” Mármint a vitában részt vevők.

Vagyis a műbírálat soha nem lehet objektív, az csak a meglátások, olvasatok által fölvetett lehetőségek egyike, és a kritikusnak ennek tudatában kell megfogalmaznia mondandóját.

A legfrissebb kritika-vitába bekapcsolódó Pécsi Györgyi megkérdőjelezi, hogy a többi alkotómesterséggel szemben legitim szakmának lehet-e tekinteni a kritikaírást, hiszen a kritikus soha nem csupán kritikus, hanem mindig valami más is, irodalomtörténész vagy bármi egyéb, így a kritikus presztízse önmagában nem is lehet érvényes. Írásának címe – Kritika csak megrendelésre íródik – egyértelművé teszi szerkesztői munkája során szerzett tapasztalatának összegzését. Ennek részletezésétől eltekintenék, viszont nem állhatom meg, hogy ide ne másoljam néhány szubjektív gondolatát. „A jó kritika legfőbb jellemzője az, hogy jó. […] A maga sajátosságában bármilyen műfajú kritika lehet jó, mert minden jó kritika a jó kritika mértéke. […] Az ideális az volna, ha csak jó kritikusok írnának jó kritikát. Ez éppoly illúzió, mint azt elvárni, hogy csak jó versek, prózák és egyéb művek jelenjenek meg – ilyen szempontból, ebben egészen biztos vagyok, a szekunder irodalom jó-rossz aránya jobb, mint a primer irodalomé.” Tehát egy újabb voks a kritikaírás javára.

A vitát Szappanos Gábor A kritikaírás képtelensége írása generálta, amiben a szerző kőkeményen fogalmaz, miszerint szakmailag korrekt kritikát nem lehet írni: „A kritikaírás fából vaskarika. Többféle kritika létezik, és mindegyik másért rossz, némelyik több okból is.”A sok rossz közül kiemeli a baráti, az ellenséges, a tudományos, a meg nem írt, a hasonlítani igyekvő kritikát. Azt írja egyebek közt, hogy: „Az utóbbi évtizedek rengeteg baráti kritikájának köszönhetjük, hogy a kortárs magyar irodalom értékeiről az átlagolvasónak nagyon felemás információi vannak. És részben ennek köszönhetjük, hogy a kortárs magyar irodalmat olvasók száma alaposan megcsappant. A kritikusok annyiszor magasztaltak arra érdemtelen műveket, és a nem szakmabéli olvasó annyiszor maradt hoppon (annyiszor tapasztalta, hogy a dicsért mű egyáltalán nem tetszik neki), hogy végül leszokott a kortárs magyar irodalomról.” Ezzel a megállapításával egyben új témát is nyit, a kortárs magyar irodalom minőségéről ugyanis talán mégis a kortárs kritika hivatott szubjektív véleményt alkotni. Ám, ha kritikát írni képtelenség, ha mégis, akkor nehéz megjelentetni, de ha mégis, akkor meg valamilyen szempontból káros vagy kártékony. Akkor miről is beszélünk voltaképpen?