Már több éve olvasom Gulyás József több ezernyi kéziratoldalt kitevő életművét. Összegyűjtött verseinek négy kéziratkötete 1253 oldal. A Ludas Könyve 371. Az Elbeszélések és más írások 179. De ezek csak rideg számok. Az életmű szellemi kiterjedéséhez mérten kicsinységek.
Van hosszú vers és hosszúvers. Terjedelmet és formát is jelöl. Gulyás József összegyűjtött versei között is igen sok van belőle. Van hosszú kávé. Verset is írtak róla. Emblematikusat. Nyilvánvaló tehát hogy van/lehet hosszú olvasás is, ahol a „hosszú” jelző nem az olvasás idejét, hanem a szükséges elmélyültséget jelentő olvasói attitűdöt és a várható minőségi élményt jelenti. Gulyás József összegyűjtött versei ezt a felfokozott élményminőséget jelentik.
Vannak írói életművek, amelyek formákból, műfajokból, könyvekből állnak. Ha végigtekintünk Gulyás József több mint hat évtizedet kitevő opusán, néhány kivétellel füzetnyi terjedelmű, sőt: küllemű kiadásokat találunk. Talán az ő költészete a legjobb példája annak, hogy a költőként létezés attribútumai korántsem csak a könyvek lapjain jeleníthetők meg. Gulyás József az a költő a vajdasági magyar irodalomban, akinek az élete volt maga a „költészet”, a költői habitus eleven léte. Ezért a reá sokszor használt „őstehetség” jelző helyett, inkább azt mondom: a „született költő”. Aki két kéziratkötetben 371 lapon át jegyezte le ennek a létezésnek a történéseit, éjszakai gondolatait: a metaforikusan is igaz „éjszakai” feljegyzéseit. Naplót írt több évtizeden át. Ludas Könyvét.
Költeményei, számozott ciklusai, egymásból kinövő, összefüggő versfolyamai és sorozatai rendjében sorozatosan reflektált önnön költészete, költőként való létezése, a világ ilyetén való megértése és átéltsége jelenségeire. Korai költészetében „körbezárt menekülő”-ként határozta meg önmagát. Majd egy „kisbetűs isten”-költő, versteremtő szubjektum képe merül fel. Egyfajta apokrif istenképet vetít elénk: a (vers)nyelvteremtő szubjektum önarcképét legfélelmetesebb élménye, az idő bűvkörében. Számos szép szöveghelye közül álljék itt a Körbezárt menekülő kilencedik darabjának (vers)zárlata:
„Miért nem tudom abbahagyni,
miért nem tudom befejezni,
Miért nem tudom megútálni,
amikor már az óra
tengelyéről letekeredő időm utolsó percei
aláfordulnak, le az isten kezébe?”
Majd „átcsúszik” szürreálisba ez a világlátvány. A való világ és leképezett tárgyainak reális látványképe a létérzékelés szürreálisba fordulásának folyamatában, az „átcsúszás” pillanatában lesz/alakul igazi poézissé Gulyás József verseiben: az óra ketyegése, amikor halálmérő szerkezet szerepét veszi fel, amikor az antropomorfizáló képzelet a tárgyakra viszi át a „létben fuldoklás” (Virrasztás 1.), a „hörgés”, a bűn és a magány képzetét; amikor a jelenségek megnevezetté, láthatóvá válnak; a magára maradt szubjektum az „élet szomszédja”-ként határozza meg önmagát
Majd egy balladaénekes archaikus időkbe átlendítő hangja, majd egy „merengő Csokonai”, később egy „dacos József Attila” hangja merül költészetének mélyrétegeiből.
Az Összegyűjtött versekbe emelt első költeményét tizennyolc évesen írta. Meglepő módon már ebben a nagyon korai versben ott munkál a teljes Gulyás-opust átható „színpár”, a fekete és a piros megdöbbentő ellentéte: a halálélmény és -várás éjszakájában a „vakító” piros vér, a létezés tragikumának lehetséges színvilága. Ebben a fekete-piros lebontású élményvilágban – a színek szimbolikája értelmében – az emlékezet „kékje” az egyedüli és rövid ideig tartó ellenhatás: emlékezés a gyermekkorra és a szerelemre, nőkre; Ilonára, Irénre, Máriára, Editre...
E lírai világ valamennyi korszaka „tovagörget” bizonyos meghatározó költői metaforákat és szimbólumokat. Ezt tükrözi részben 1981-es verseskötetének címe (Csillagok és patkányok); az éj (világ) sötét terében megnyilatkozó fényt, a szellemi erőt a költészet „csillaga” jelenti, amely szimbólumrendszerben a földhöz kötöttség, az elmaradottság és a rossz képét a „féreglét”, a patkányok és egerek jelenléte a „fiókban” gondolata jeleníti meg. Ugyanebben a gondolati körben a költő/költészet jelentéseit a – költészet ősképének mondható – madár képe fejezi ki: a Hajnali madarakban a metafora „kifejtett” formában van jelen: „Ó, kinek beszél a költő, / a sok apró madár! /Talán a reggelnek fonják virágaik.”
Sokak szerint Szegedi versek című versciklusa tartalmazza a térség emberének az adott korszakra jellemző életérzését kifejező emblematikus sorokat, a Végre címmel ellátott, 1972-ben keletkezett vers négy rövid mondatát:
Végre kimondhatod,
váratott soká:
van honnan szökni,
de nincs hová.
Forum Könyvkiadó 1981-es óvatos válogatása, a Csillagok és patkányok természetszerűleg nem tartalmazza ezt a verset, de a vers közismertté lett, elterjedt, s folklorizálódott, hiszen létrejöttek változatai.
Hosszú órákat töltöttem szellemi kiterjedésében hatalmas életművének, apró megnyilatkozásainak, töredékverseinek, néhány soros versgondolatainak, epigrammáinak, szonettjeinek, hosszú verseinek, versiklusainak és „hosszúverseinek”, naplójának, feljegyzéseinek és rövidtörténeteinek olvasásával. Szép volt. Sajnos, hogy ennek az „életvers”-nek, ennek a míves „hosszúvers”-nek is véget szabott a nagybetűs Idő.
Nyugodjon békében, Örökösen Körbezárt Menekülő!
