Szombaton a kaponyai emlékműnél ismét összegyűltek az emberek, hogy megemlékezzenek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik fontos ütközetéről, a kaponyai csatáról, majd megkoszorúzták az ütközet helyszínén felállított emlékművet.
Fotó: Molnár Edvárd
A bajmoki Dózsa György Magyar Művelődési Központ által szervezett megemlékezést a csókai II. Rákóczi Ferenc férfikórus katonai toborzó dalai nyitották meg, majd Janó Aleksandar, a művelődési központ elnöke köszöntötte az egybegyűltek.
– Százhatvanhat éve Szabadka és környéke egy győztes csatát ünnepelt, mely megmentette nemcsak a várost, hanem az északabbra fekvő helységeket is, elsősorban Szegedet a szerb megszállástól. Mi is ez alkalomból gyűltünk össze a csata színhelyén, az emlékműnél, hogy megemlékezzünk az eseményekről, és együtt ünnepeljünk a határon innentől és túlról. Ezek az események összekötnek bennünket, erősítenek és olyan méltó helyei történelmünknek, amelyeket nem szabad elfelejtenünk – emelte ki Janó.
Az 1848-as eseményeket és az 1849. március 5-én lezajló csata történéseit Nagy Tibor történész elevenítette fel az egybegyűlteknek. Kiemelte, 1848 vége a szabadságharc számára nagyon rossz időszak volt, sok területet elfoglaltak a császári csapatok, Pest-Buda elesett, a lázadó csapatokat szétverték, pár hónapon belül azonban újraszerveződtek, a többi között a bácskai és bánsági erők is, s egy nagy katonai sikert értek el a szerb csapatok leverésével, melynek köszönhetően a Délvidék felszabadult. A kaponyai csata megmentette Szabadkát, és biztosította, hogy a délvidék visszakerülhetett a magyar forradalom kebelébe.
A megemlékezésen részt vett Maglai Jenő, Szabadka polgármestere, beszédében kiemelte, a múltra való visszatekintéssel kötelezzük magunkat, hogy a jövőbe is nézzünk.
– A múlt megmutatja, hogy egy közösségnek milyen a tartása, milyen az emlékezete, mennyire becsüli önmagát, és kiemelten fontos, hogy ennél az emlékműnél is a bajmoki és környékbeli magyarok is megjelenjenek, és leróják kegyeletüket. Ezen a napon általában megemlékezünk arról a történelmi pillanatról, amelyet a nemzet újjászületéseként is emlegetnek, s ebből a szempontból a magyar nemzetnek talán ez a legnagyobb ünnepe. Viszont minden alkalommal ki kell emelnünk, március 15-e igazából azoknak a történelmi eseményeknek a következménye volt, amelyek már több évtizedre visszamenőleg érlelődtek az egész Kárpát-medencében, melyek arról szóltak, hogy a magyar nemzet saját nemzetállamot akart, szabadságot követelt magának, s le akart számolni a múlttal, az egyeduralkodással, elszakadni a bécsi udvar teljes fennhatóságától. Ez a március 15-e is valamilyen formában hasonlít az 1848. március 15-re, hiszen kezdődik a tavasz, indul az új élet, s a magyar történészek és költők ezt a napot a jövő és a remény dátumaként emlegetik. El kell mondanunk, hogy attól függetlenül, hogy nehéz időket élünk – hiszen a gazdasági, társadalmi, politikai helyzet messze nem olyan egyszerű és biztató, mint néhány évtizeddel ezelőtt – mindenki kötelezettsége, hogy előre nézzünk, és megvizsgáljuk, hogy voltak ennek a közösségnek sokkal nehezebb pillanatai is, s ezekből is sikerült talpra állnia. S így gondolkodva kell továbblépnünk, és attól függetlenül, hogy milyen nehéz a helyzet, van a közösségnek ereje, és lesz erőnk, hogy továbblépjünk, és olyan körülményeket teremtsünk, hogy ez a nemzet itt, a szülőföldjén lássa a jövőjét, és ne máshol.
A beszédek után a szabadkai önkormányzat, a szabadkai magyar főkonzulátus, a bajmoki helyi közösség, a bácsalmási önkormányzat, a Kunbajai Német Önkormányzat és a Dózsa György Magyar Művelődési Központ képviselői helyezték el koszorúikat, majd a központ épületében folytatódott az ünnepi műsor.
