Az olvasó egy nagyon francia és kifejezetten jogi megalapozottságú könyvet olvashat. Mindkét dolognak megvan az oka. A szerző kiemelkedő jogász, rengeteget ír és publikál, tisztségeit és beosztásait hosszan lehet sorolni. A könyvben megvillan széles műveltsége, de nagyon fegyelmezett, ezért a jog alapján és a jogtudomány keretében érvel. Közben minden oldalon tanúbizonyságot tesz arról, hogy az EU jogi architektúráját, praxisát behatóan ismeri, azonfelül a francia jogot és az alkotmányjogot is, sőt más alkotmánybíróságok, elsősorban a német alkotmánybíróság döntéseivel is tisztában van.
Emiatt állítja kihívás elé e könyv olvasása azokat, akik nem jogászok. Egyes mondatokra az átlagosnál jobban oda kell figyelni, egy-egy kifejezést át kell gondolni. Mégis, a szerző jogi szakértelme és a téma súlya indokolja azt az erőfeszítést, hogy mindenki elolvassa e művet, akit érdekel az EU sorsa, jelene, valamint az, hogy az EU hogyan jutott a mai állapotába, és merre vihet a további útja.
A magyarul kiadott könyvek esetében gyakori a „túlfordítás”. A kiadvány eredeti címe az lenne: Európa: egységben az erő… a sokszínűségben. (Europe: l’Union fait la force… dans la diversité). Az eredeti cím sokkal jobban visszaadja azt, amiről a szerző ír: az Európai Uniónak csak akkor van értelme, ha minden állam őrzi a különlegességét, hagyományait, és tiszteletben tartja másokét. Ezenkívül Mathieu minden fejezetben azt bizonygatja, hogy az egység nem mehet a sokszínűség rovására, akkor sem, ha ezt az európai bürokraták nagyon akarják. A szerző elsősorban francia szemszögből elemez, és a francia jogrend szilárd talapzatáról kiindulva védi az európai sokszínűséget. Hivatkozásai mintegy 90 százaléka is francia jogi szövegekből és magyarázatokból való, ugyanis az érvelés szempontjából arra van szükség, hogy levezesse: az EU jogrendszere nem áll a francia állam jogrendszere felett. Ezzel viszont azt is bizonyítja, hogy más államok jogrendje felett sem áll. Ezért volt érdemes ezt a „nagyon francia” könyvet magyarra fordítani, és ezért érdemes olvasni is.
A könyv előszavát, ajánlását a magyar jogásztársadalom egyik legmegbecsültebb tagja, Trócsányi László, és az MCC kiváló jogásza, Sándor Lénárd írta. A bevezetés ihletett esszé arról, hogy az európai sokféleség, a magyar nemzeti alkotmányos hagyomány hogyan fér meg egymás mellett, hogyan hoz eredményt. Európa nemcsak kontinens, hanem eszmerendszer is, amelyet a különböző népek, nemzetek, államok, államférfiak építettek ki közös alkotásként, még akkor is, ha az egyes nemzetek története töréseket, szembenállásokat, harcokat is rögzít. Az ajánlás megnyitja a fő kérdést is: hogyan áll Európa a jelen kihívásai előtt, hogy megtalálja a közösség és a különbözőség közötti egyensúlyt, harmóniát.
A könyv kétségtelen jogi megalapozottsága mellett borotvaéles logikával íródott, ezért is értékes. Mathieu minden fontos állítását, hivatkozását precízen jelzi. Hadd mondjam el itt, hogy a kiadó nem alkotott kiválót a kötet formáját illetően sem, a lábjegyzeteket rendkívül kis betűkkel szedték, és tényleg nagyító szükséges ahhoz, hogy el lehessen őket olvasni, emellett a könyv kötése olyan, hogy olvasás közben küzdeni kell azzal, hogy nyílva maradjon. Sajnos ez rontja az olvasás élményét.
Manapság az EU-ról beszélve az irányvesztettség, a krízis és a sikertelenség juthat az eszünkbe. A szerző bevezetőjében arról ír, hogy a nemzetállamok létrejötte alapjaiban határozta meg Európát. Az összes fejezetben és alfejezetben az EU központi irányítását és a nemzeti jogrend viszonyát vizsgálja, legyen szó hatalmi kérdésekről, központosításról, közös adósságról, a demokrácia sajátos értelmezéséről, amit az európai bürokraták „lopakodó” módon valósítanak meg, az európai értékekre hivatkozva (Lisszaboni Szerződés, 2. cikk). Így vonnak el hatásköröket a nemzetállamoktól, alkalmazzák dogmatikus módon az általuk absztrahált európai jogot, és ez alapján próbálják háttérbe szorítani a nemzeti identitások és törvényhozások tiszteletét. Eközben az EU központi erőterében mozgó politikusok közös adósságot próbálnak felvenni, és minden olyan megnyilvánulást a demokrácia hiányának bélyegeznek, amely a saját nemzete felett nem fogad el egy feltételes – a bürokraták által feltételezett – európai népakaratot, amit a meg nem választott, csak delegált EU-technokraták jelenítenek meg. Akik, miközben demokratikus szlogeneket hangoztatnak, nem látják, illetve nem akarják látni, hogy az EU intézményeinél van gond a demokratikus struktúrával és a technokrata, dogmatikus módon alkalmazott „joggal”.
A szerző a központi szervek – de nem a nemzetállamok – felelősségét kifejtve fejezi ki az unió iránti aggodalmát, a könyv végén pedig felvázolja vízióját, miszerint az európai projekt valódi megerősítése csak a nemzeti jogrendszerek elsőbbségének visszaállításával képzelhető el. Mathieu többször utal arra, hogy az amerikai föderalizmus útja más, és az európai államok számára elfogadhatatlan, franciasága abban is tetten érhető, hogy a nemzet és az állam szót szinonimákként használja, ami eltér a mi magyar felfogásunktól. A szerző az EU történelmi fejlődésének ismeretében szinte minden kérdés kezelésében, anélkül hogy ezt külön kiemelné, egy határozott mintázatot talál, ez pedig az, hogy az államok valamiről nyilatkozatot fogadnak el, vagy valamilyen központi szervben hoznak döntést, amelyet ezután az európai bíróság és az EU központi bürokratái úgy kezdenek alkalmazni, mintha az a nemzeti jogrendek felett állna. Ezek az elvek és az értékek, amelyeket védenek, nem rosszak önmagukban véve, ám nincsenek pontosan definiálva. Így a jogalkalmazás velük kapcsolatban problémás. A demokráciát, a szabadságot, a polgárok jogait védeni nemes dolog, ezek azonban túl általánosan megfogalmazott értékek. Védelmük az EU-bürokraták fantáziája számára túl sok teret hagy, ezért „kreatívan” alkalmazzák, tetszés szerint elítélve államokat. Az elmúlt időszakban, ahogy azt az olvasó tapasztalta, a „jogállamiság” értelmezésével bántak sajátos módon az Európai Unió Bíróságában, és a bizottsági bürokraták saját ízlésük szerint töltötték meg őket tartalommal. Ez lehetővé teszi, hogy az EU politikai nyomást gyakoroljon a tagállamokra, úgymond az európai jog erejével, olyan kérdésekben is, amelyek eredetileg nemzeti hatáskörbe tartoznának. Eközben felcserélik az ok-okozati összefüggést, vagyis azt, hogy az EU jogrendjének a forrása a különböző nemzeti jogrendszerekben van, a legitimitása innen származik, és nem fordítva! Így az egyes országok alkotmánybírósága felette áll az EU illetékes bizottságának és a központi szerveinek. Hasonlóképpen az Európai Parlament és az Európai Bizottság nem reprezentatív, így nem is legális jogalkotó vagy jogalkalmazó, határozatai nem kötelező érvényűek az országokra, ugyanis a hatalom, a szuverenitás forrása az országoknál van, és nem fordítva. Az EU-nak önmagában nincs szuverenitása, ugyanis az az uniót alkotó államok szuverenitásából áll. Valójában az EU központi szervei között csak az Európai Tanács legitim, mert ezen vesznek részt a nemzetek megválasztott, hatalmon lévő képviselői, a megfelelő jogosítványokkal. Ugyanez vonatkozik az Európai Unió Tanácsára, amelyben az illetékes miniszterek vesznek részt a döntéshozatalban.
Mathieu szövegéből világos, és jogi megalapozottságú, logikus érvelésével számos alkalommal levonja a következtetést, hogy a brüsszeli központnak nincs, azaz nem lenne joga arra, hogy a nemzetállamok szuverenitását és önrendelkezését korlátozza. Szerbia szempontjából is érdekes ez a logika, ugyanis a központi szervei és azok bizottságai a jogállamiság kérdéseivel akadályozzák a tagság elnyerésének folyamatát. Magyarország esetében is a jogállamiság kritériumait vizsgálják, holott ez a vizsgálat nem az EU bürokratikus és a legitimitást csak áttételesen viselő szerveinek döntéseihez való viszonyulást vizsgálhatja, hanem azt, hogy az egyes államok betartják-e a saját alkotmányukat. A most működő európai központi szervek, elsősorban az Európai Parlament elszakadt a létezésének alapvető értelmétől, úgy kezd viselkedni, mintha választott testület lenne, de nem az, mert a tagállamok csak delegálnak oda küldötteket. Akkor lenne valódi legitimitása, ha az egész EU-ban minden országra kiterjedő működéssel léteznének „európai pártok”, és ezek közül választana „Európa nemzete” parlamentet. De Európának nincs nemzete, csak Franciaországnak, Olaszországnak, Magyarországnak stb. Itt fontos kiemelni, hogy a szerző mindvégig a „demosról”, azaz az államokat alkotó nemzetek, vagyis állampolgárok közösségéről beszél, és nem „ethnosról”, vagyis más-más államok közös múltú, nyelvű állampolgárairól. Az Európai Parlament és Bizottság jelenlegi vezetői úgy viselkednek, mintha a fenti összefüggés nem lenne világos. Az egyes közös nyilatkozatokat, amelyeket esetleg nem is minden állam fogadott el, és nem is ugyanazon a szinten, jogszabályként akarják alkalmazni, és ezzel kényszeríteni egyes tagállamokat, hogy az elgondolásaikat megvalósítsák.
A szerzőnek magyarul megjelent egy másik kiadónál egy könyve, amelynek címe Jog a demokrácia ellen? Ebben rámutat arra, hogy egyes nem nemzeti normákat is ki akarnak kényszeríteni, a normák azonban csak akkor kapnak érvényt, ha az egyes államok beépítik a jogrendjükbe, de akkor sem azért, mert létezik az a bizonyos nemzetek feletti szabály, hanem azért, mert a szabály egy eljárás keretében belekerült egy állam jogrendjébe. Egyszóval az egyes nemzetek, azaz állampolgárok közösségének szuverenitását, a nép akaratát az államok reprezentálják, és nem a központi EU-s bürokrácia. Európát tehát a választott vezetők irányítják, és nem a kinevezett személyek, intézmények.
Mivel Mathieu kiváló jogász, ezért a „jog hatalmát” is többször érinti, és ebben félreérthetetlenül levezeti (ismét az érvényes jog és a logika alapján), hogy a jogszabályokat nem az EU-ban hozzák meg, hanem az egyes EU-tagállamokban. Az absztrakt jogelvek, legyen mögöttük bármilyen hatalmi vagy pénzügyi akarat, nem érvényesek, mert az államok jogszabályai azok. Mégis az európai bíróság úgy lép fel, mintha ítélkezhetne egy „közös európai jog” alapján, de erre voltaképpen nincs joga, hiszen az európai közös jog csak az, amennyi tételesen is közös az EU-tagállamok joganyagában. Az ítélkezés az adott nemzetállam hatásköre. Az EU sajnos végletesen elcsúszott afelé – és ebből adódik a gyengesége is –, hogy politikai kérdésekben is az EU nem létező „jogi normái” szerint lép fel, és a bírósága is ez alapján ítél. Vannak országok, amelyek ebből nem kérnek, ezért volt a brexit, amelyben elsősorban a vidéki Anglia döntött úgy, hogy a nagy-britanniai szokásokat meg szabályokat ne Brüsszelből határozzák meg. Ezért van az, hogy Magyarország kitart a jogai mellett, például azzal, hogy megvédi határait, vagy azzal, hogy maga határozza meg, kit enged letelepedni. Az EU voltaképpen a közös akaraton alapuló államok szövetsége, amelynek célja, hogy a közösen elfogadott értékek és szabályok alapján a tagállamok állampolgárainak életét, biztonságát tegye jobbá, nem pedig az, hogy a „közös jog” alapján ítéljen az egyes országok lakossága felett. Az értékek fontosak, de nem a központi hatalomgyakorlást kell szolgálniuk, és nem az európai erőközpont bürokratáinak akaratát kell, hogy tükrözzék.
A szerző könyvének kis, ám fontos részében megengedi magának, hogy a történelembe is visszatekintsen, és felidézze például az EU „megálmodóinak”, az előfutároknak a gondolatait. Ezek a gondolkodók Európát nem jogszabályok átláthatatlan erdejének képzelték, és nem bürokratikus szuperállamnak, hanem elsősorban gazdasági, másodsorban kulturális szövetségnek. Ezt indokolta a közös térség és a közös múlt is. Az európai népek ugyan nem azonosak, de „hasonlítanak”, vannak közös jellemzőik, ugyanakkor a különbözőségeik is fontosak. Nem kellene egyetlen államnak sem feladnia sajátos értékeit valami szupranacionális közös érdek miatt. Az amerikai álom és az európai álom különbözik. Az egy alkotmányra felesküdő nép amerikai víziója nem Európa víziója, az egységes Európa a különböző népek szövetsége, amelyek megtartják sokszínűségüket, és abban szövetkeznek, ami hasznos számukra.
Ezzel kapcsolatban sok gondolat felmerülhet bennünk. Kár, hogy annak idején, amikor az európai értékekről tárgyaltak (Koppenhága, Maastricht, Lisszabon), nem hivatkoztak a kereszténységre vagy a zsidó-keresztény hagyományokra. De anélkül is fontosak az alapelvek, az emberi méltóság, az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság (amiben az állam és az egyén viszonya jól szabályozott, és nem teszi lehetővé, hogy az állam elnyomja az egyént), továbbá a törvény előtti egyenlőség. Mégis az EU vezetősége például a kisebbségek jogait elkezdte kreatívan értelmezni, és egyre kevésbé a nemzeti, azaz etnikai kisebbségekre gondolt. Ugyanakkor az EU olyan értéket is felmutatott Kelet-Európa számára, mint a jólét.
Nem hiszem, hogy például az Ukrajnát lakó sokféle nép azért akart az EU felé közeledni, hogy az autarchia ellen védje a demokráciát, sokkal inkább azért, mert a nemzetek közötti együttműködés hasznát akarta élvezni, így vannak ezzel más, az EU-ba törekvő államok is. De vajon mi maradt az „álomból”, és merre halad az állam? A szerzőnek erről is van elképzelése, szerinte az EU-t tovább lehetne alakítani, hatékonyabbá tenni az alkotóállamok beleegyezésével, de egyetlen megoldás sem írhatná felül az államok szuverenitását. Európa identitása a sokszínűségben van, és enélkül már nem lenne az, ami.
Jó, hogy Mathieu kiváló jogász, a jog nyelve ugyanis alkalmas arra, hogy különbséget tegyen a finom árnyalatok és a szavak jelentése között. Nem hiszem, hogy eszembe jutott volna Mathieu nélkül megérteni, mi a pontos különbség az amerikai hamiltoni föderalizmus és az európai egység között. Jól jött az az értelmezési finomság, amivel rámutatott arra, hogy mi miből következik, és hogy emiatt hogyan viszonyul a tagállamok joga az EU központi szerveihez és a működésükhöz. Mindebből kirajzolódik az EU jelenének égető kérdése, amelyet a szerző – egyebek között – a hatáskörök pontosításával tart megoldhatónak. Ha világosak lennének a hatáskörök, akkor minden politikai szereplő tudná, hogy mit tehet, és mit nem, miben illetékes, és miben nem. Érdekes, hogy a jogász szerző egy helyen „kiszól” a politikumnak, miszerint gyengén jelenik meg, és gyengén érvényesíti érdekeit az EU központi szervei felé, és a technokrácia (a szabályok uralma) elnyomja.
A könyv nem könnyű olvasmány, de hasznos mindenkinek, aki érteni akarja az EU működését, valamint azt, hogyan kellene működnie. Ugyanakkor a kiadvány azért is érdekes, mert egy mesteri jogász szó szerint „alapos véleményét” tárja az olvasó elé. Mathieu se nem Európa-ellenes, se nem euroszkeptikus, ellenkezőleg: egy erős, a világban jól felismerhető közösség megteremtését szorgalmazza, mert a világ változik, és a kis és közepes méretű államok súlytalanná válnak önmagukban, és a felmutatandó erőnek a különböző európai országok együttműködéséből kell erednie.
