Feljegyzések

végtelen az idő,
csak az ittlét véges,
akár az öröm,
akár a vágy emléke.
Silling István: Színvallás

Régóta járom a határt. Kanizsáét is, meg úgy általában véve a települések határát, legyenek azok a Bácskában vagy éppen a Galga mentén. Míg a szárnyas idő nesztelen repül felettem, megnyugtatóan hat rám a csend, ha a Járás szikesein, bíbicek nyomában lépdelek, és a látóhatár peremén tanyákat látok, vagy a Galga menti dombokra kaptatok éppen. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Szorgalmas emberek figyelme kísér, azoké, akik a táji adottságokhoz igazodva élik mindennapjaikat.
A végtelennek tűnő legelőkön és a gondosan megmunkált szántókon érzi az ember, hogy milyen nagy is valójában az a mikrovilág, amelybe született, vagy a sorsa sodorta. A táj délibábos lüktetése mindig rabul ejt. Akkor is, ha csak elautózom mellette. A kétlakiság miatt egyre esetlegesebbek a találkozások, noha volt idő, amikor célzottan kerestem a kint élőket, mert a népéletet, a gazdálkodást kutatva, ember kellett, adatközlő, aki elmondja, hogy mi miért és hogyan történik a tanya életében valahol a kisvárosi határ peremén…
Ezek a beszélgetések aztán sok mindent a felszínre hoztak, élettörténetek rajzolódtak ki, egyéntől függően karcos vagy éppen finom vonalakkal alakultak a gazdálkodók portréi.
A bekapcsolt magnó mellett mindig gondosan jegyzeteltem, írtam, fényképeztem a látottakat. Ahogy mestereimtől tanultam: gyűjtési naplót vezettem. Benne az engem ért hatásokkal, élményekkel. 
Mindezt azért bocsátom előre, mert a napokban az egyik ilyen irományom, feljegyzésem került a kezembe pakolászás közben. Belelapozva, két érdekes, tanulságos történet került elő, amely mutat valamit a huszadik század fordulatokban bővelkedő, középső évtizedéről.

Juss

Vézna, alacsony kis ember áll az újonnan épült tanyaház előtt, a közeledő autót figyeli. A part alatt, a poros dűlőúton közeledik a korábban népautónak számító, sárga Fítyó. Ahogy a közelébe ér a jármű, széles mozdulattal mutatja a sofőrnek, hogy hajtson az udvarra, a ház és az ólak közé.
Az érkezők, akár egy szűk kabátból, nehezen bújnak ki a porlepte kocsiból. – Gyertek nyugodtan, vagy gyüjjönek! A kutyától nem kell félni. Nem bánt, ha itt vagyok!
A „gyüjjönek” nekem szól, az idegennek. – A barátom kérdezne pár dolgot a tanyáról! – mondja János, aki régi ismerősként üdvözli a gazdát, s kérdi, jól szolgál-e a fürdőszoba.
Cinkosan összenevetnek, kezet ráznak.
Nézem a tájat és a tanya környékét. A Kőrös oldal valójában egy tanyasor a magas parton, és ott alant, valahol a dűlőúttal párhuzamosan folyik a névadó patak, amelytől az induló síkság a Tiszáig fut ki. No igen, a patak egykor bő vize potyogó malmokat hajtott, melyek őröltek és daráltak még nem is olyan régen. Emléküket már csak a régi térképek meg néhány idős ember őrzi. Az átalakulás, a vízszabályozás meg a villanyhálózat kiépítése és az elektromos darálók megjelenése végleg megpecsételte a sorsukat.
Ahogy megmozdulok, a gyöngytyúkok éktelen rikácsolásba kezdenek: papáty, papáty! Kiáltoznak és felröppennek, majd a diófa ágaira telepednek. – Éberebbek, mint a kutya! Ez itt alszik az ajtóban, jöhet, aki akar! De a gyöngyösök, azok rögtön észreveszik az idegent. No, menjünk be! – mondja vendéglátónk, és megint egy széles karlendítéssel mutatja a haladási irányt.
Újra szemügyre veszem a gazdát, kutatok az emlékezetemben, olyan ismerős. Hát persze, ő a gumis, vagyis hát a vulkanizáló. Illetve csak volt, mert odahagyta az ipart, és kijött ide, gazdálkodni.
Rám-rám néz. Fürkésző tekintete elárulja, hogy nem érti, mit akarok tőle. Leülünk. Üdítővel kínál, de mondja, van pálinkája is. Nem kérünk. – Mikor épült a tanya? – kérdem, hogy valahogy felvegyem a beszélgetés fonalát. – Melyik? – kérdez vissza. – Ez vagy a régi? Mer’ olyan is volt! – Hát mindkettő érdekel. Ezek szerint a régit összelökték? – nézek rá. – Össze, de nem mink, hanem a szövetkezet. De csak miután elvették a földeket öregapámtul.
A néhány félmondat meglepett, pontosabban az, hogy olyan emberrel beszélek, akinek a családja megszenvedte az átszervezést, ami valójában kisajátítás, helycsinálás volt a nagyüzemi gazdálkodás számára. Bármennyire is tagadták, de szovjet minta volt, amiről nem szívesen beszéltek még a titói, „emberarcú szocializmus” utáni években sem. Így hát alig akarok hinni a fülemnek. Meg is kérdem, hogy személyes emlékeiről beszél, vagy csak a családi hagyományból idéz. – Kisgyerek voltam, öregapámmal kukoricát meg szárat hordtunk. Éppen fordultunk volna a tanyaudvarra, amikor jött egy dzsip, benne két bőrkabátossal. Megálltak, megkérdezték a nevét. Aztán az egyik kiszállt, és azt mondta, hogy a nép ellensíge, a földek és a tanya meg hamarosan a zadrugáé lesz, mert elveszik. Mi meg mehetünk a kanizsai házba. Így volt. Szegény öregapám nem szólt semmit. De azon az őszön végleg megfordította a lovakat… Ahogy mondták, mindent odahagyva, mentünk Kanizsára.
Itt megáll a beszéddel, hallgat. Aztán fojtott hangon tovább mondja a történetet. – Aztán meg le is csukták. Mert egy darabig még a nevén maradtak a földek. Már nem ő gazdálkodott rajtuk. Mégis elvárták, hogy beszolgáltassa a terményeket. Hiába mondta, hogy nincs mibül… No, hát azt a tanyát a szövetkezet bontotta el, azért, hogy ne legyen hova visszamenni. Ez így volt!
A szikár szavak visszhangosan verődtek a konyha csupasz falának. – Akkor ez a mostani tanya… – A régi helyin épült! Zentán kikerestük a tulajdoni lapokat, leigazolták, lemásolták őket. Beadtuk az igényt. Elsőként visszakaptuk a földjeinket. Ugyanoda épült a tanyaház, ahol korábban is állt! Tudja, a bőrkabátos azt mondta, hogy ide többet nem jöhetünk! Hát most láthatná: visszajöttünk! – rám néz, keresi a szavakat, majd nagy levegőt vesz, mutatóujjával a levegőbe bök: – Ez a jussunk! Kivártuk, hogy visszaadják. Ugyanott, azokat a földeket! – kis mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Mert máshol akarták kimérni a birtokot. Mondtam, hogy nem! Én öregapám földjeit akarom, hogy békében nyugodhasson!
Most hosszabb csend ül közénk. Mi is mosolygunk Jánossal, aztán koccintunk a szokknak mondott üdítővel. – Még egy pohárral? – intünk, hogy nem. Felém fordul, és mint aki már érti jövetelünk apropóját, bizalmas hangnemre vált: – De igazából itt a harmadik tanyán lakó Sanyi bácsival kellene beszélni. Ő még cifrább történeteket is tud. Az ő tanyája megmaradt, az nem kellett a szövetkezetnek. Érdekli?
Bólintok, hogy igen. – No, akkor menjünk! Itt van, nem messze.
Kilépünk a házból. Megnézzük a jószágokat. Aztán bebújunk a bogárhátú kis autóba. – Hajtsál, adj gázt, mert rögtön utolér a kutya! – Nem értjük, miért sürget bennünket, de aztán az autó furcsán riszálni kezdi a hátulját. – Kész, kiharapta! A héten már a második. Kiharapta a gumit. Egyszer lelövöm! – mondja, és közben mosolyog.
Kiszállunk. Valóban ott a hátsó kerék gumiköpenyén a lyuk. A vérmes jószág tisztes távolból figyel bennünket. 
Kerékcsere. Ketten szállunk csak vissza, ő gyalog jön utánunk. Kutyája távolságot tartva kíséri. Tudja, hogy rosszat csinált.

Beadás

Valóban közel van a szomszéd tanya. Kis akácliget rejti. A talaj füves, homokos. A kukoricagóré előtt állunk meg. Sehol senkit nem látunk. Igaz, jócskán végén vagyunk a délutánnak. Inkább talán kora este van, dologidő. Ilyenkor látják el a jószágot.
Kiabálunk. Semmi válasz. Közben alkalmi kalauzunk is beér a tanyaudvarra. – Biztos végeznek. Nézzünk be az istállóba! – azzal megy előre, hiszen ismeri a járást. Az épület félhomályában a gazda vasvillával szénát rak a jászolba. Belépünk. – Ehun a vendégek, Sanyi bácsi! Jó munkát! – Állunk az ajtóban, így a homály még sűrűbb. – Vagy ki, vagy be! De inkább ki, mer’ a tehén nem adja le a tejet! – azzal a gazda a villát az ajtó mellé támasztja, majd kisorakozunk az udvarra. Végignéz rajtunk, kezet nyújt, aztán ő is a konyhába invitál. – Ott leülhetünk, beszélhetünk – mondja, és kalapját a feje búbjára tolja. Előremegy, indulunk utána. – Hallja, én nem maradok, megyek végezni! A beszolgáltatás érdekli őket – azzal már meg is áll, búcsút int. Visszaintünk, és szótlanul követjük Sanyi bácsit, aki még odakiált: – Jól van, végezzél, de a kutyádat itt ne hagyd! Tudják, szereti a tojást, de hát melyik nem?!
A házat és a veteményest léckerítés rekeszti el a mindenhol szedegető, kapirgáló baromfitól. Régi az épület, de már cseréptetős. Ahogy az istálló és az ólak meg a lécvázas góré is. – Olyan szilídek, hogy a konyhába is tyúk meg kacsa lenne! Csak ezér’ van elkerítve a ház! No, gyűjjönek!
Belépünk, villanyt csap, egy darabig hunyorgunk a lámpafényben. Nézem a berendezést. A sarokban fehér zománcos, tüzelős sparhelt, mellette villanytűzhely. Az asztal falhoz tolva, az ablak előtt. Három szék az asztal körül, egy a szemközti sarokban. Az ajtó mellett hokedli, rajta zománcos lavór, a falba vert szögön törülköző lóg. – No, hát mit tudok én, amit maguk nem? Mire kíváncsiak? – néz ránk a borostás képű, enyhén köpcös ember. Megvárja, míg leülünk, csak utána kérdezi: – Pálinka?
A fejünket rázzuk. – Pedig szilva! Jóféle. Én főztem. Annyit adott a fa, hogy még lekvár is lett belőle! – mosolyog. – Én azért iszok egy pohárkával, hogy lássák: nem méreg!
Éppen ekkor lép be a felesége. – Elszűrtem a tejet, majd öntsd be a kannába! Már itt van a Feri, vinné…
A gazda leteszi a poharat, közben úgy néz ránk, mint aki mártíromságát látja bizonyítottnak, de megy, szó nélkül teszi a dolgát. Az asszony ránk néz, kérdi, mi járatban. Mondjuk, mondom. – No, akkor reggelig maradnak! Az uramnak jó beszélőkéje van, meg szeret is! – azzal már megy is tovább. Rövid ideig ketten ücsörgünk a sötétzöld zománcfestékkel lekent székeken. – Akkor hol is tartottunk? – néz ránk, s már húzza is maga alá a széket. – Hát a beszolgáltatásnál, szövetkezetnél… – mondom tétován, attól tartva, hogy nincs itt a tanyaszomszéd, aki bátorítsa Sanyi bácsit, aki most leveszi a kalapját, felhörpinti a maradék pálinkáját, majd rögtön tölt még egyet, de azt csak maga elé igazítja. Sokáig nézi a vastag talpú kis poharat, aztán az ablakra pillant, majd Jánosra és végül rám. A beszélgetés nehezen indul, arra gondolok, hogy mérlegel: mit mondjon el, mit tartson meg magának. – Hát itt bizony volt minden. Sokunknak állt az apja bíróság előtt. Mindenki szabotőr vót, mert a búzából a kenyérnek, magnak való mennyiséget eltette, eldugta! Gondolhassa, mink is voltunk heten. Jó, hogy apánk elrejtette a szemes búzát… – megint hallgat egy sort. Aztán sóhajt egyet, és folytatja: – Apánkat is elítélték. A búzáé’ egy évet kapott. De nem csak ő, rajta kívül még nyolcan a sorról. Volt, aki fél, de olyan is volt, aki két évet ült. A bátyám kilenc mázsa kukoricáé’ hat hónapot kapott… No, most ezt hallgassa meg: egy darabig együtt raboskodott a Tolnai Matyi bácsival, a boltossal.
Egymásra nézünk Jánossal, és szinte egyszerre kérdezzük: – A kanizsai boltosról beszél? Az író apjáról? – bólogat. – Vót annak egyidőbe’ a tanyák közt is boltja! Ide kicsit messze vót. No, hát együtt ültek, mer’ valamit rákentek, aztán leültették.
Nekem közben eszembe jut, hogy számos novellában emlegeti apja rabságát az író, de mindig olyan szürreális képet fest, olyan regényesre színezi az esetet, hogy az embernek kétsége támad. Hát most íme a bizonyság! Rá is kérdezek, hogy hol raboskodtak együtt. – Már nem emlékszem. Valahol Szerbiában. Apám, mikor hazajött, végigjárta azokat a családokat, akiknek a férfi tagjaival együtt ült. Sokan évekig nem tudták, hova lett a hozzátartozójuk. Él-e, hal-e? Mer’ írni nem lehetett. Volt, hogy ide jöttek kérdezősködni. Akiről tudott valamit, mondta. Pedig nem lett volna szabad.