A Sárga Malom Mozi a sportfilmek után új műfajjal tér vissza. A műfajhoz tartozó alkotásokat a nézők általában zsánerfilmeknek tartják, ám a mozi éppen ezt a beskatulyázást próbálja feloldani. A programban szereplő négy film ezért túlmutat a céltalan lövöldözéseken és értelmetlen halálreprezentációkon.
A moziterem már jóval a vetítés kezdete előtt benépesedik. Mordor és Zita az első sorban foglalnak helyet. Zita bemutatja a mai alkotást:
– Ma Stanley Kubrick 1987-es filmjét, az Acéllövedéket nézzük meg. A rendező igen érdekes színfoltja a huszadik századi filmtörténetnek, híres könyörtelen forgatási módszereiről, valamint arról, hogy repertoárjában nincs két egyforma, de még hasonló alkotás sem. Igaz, háborús tematikájú filmeket több ízben is készített, elég, ha a Dr. Strangelove-ra vagy A dicsőség ösvényeire gondolunk. Csakhogy Kubrick egészen más szemszögből, más filmtechnikákkal és különböző perspektívával nyúl a háborús témához minden alkalommal. Véleményem szerint az Acéllövedék dramaturgiája a három alkotás közül a legkegyetlenebb, ugyanis a másik kettővel ellentétben itt semmiféle humor, cinizmus, de még a karakterek sem oldják a feszültséget. A film a vietnámi háború idején játszódik. A cselekmény első felében tanúi lehetünk egy nagyon kemény, már-már embertelen katonai kiképzési folyamatnak. A kiképzésben részt vevő fiatalok a poklok poklát élik át a kiképzőtiszt miatt. Később ezek a fiatalok kikerülnek a frontra, s ha azt hitték, hogy a kiképzés volt a pokol, akkor a vietnámi front már-már transzcendentális hellyé válik. A kiképzésen legalább voltak szabályok, amelyeket követni kellett. A fronton feleslegessé válik az „uram, igen, uram” megszólítás. Ugyanúgy a precizitás, az erő, a technikai tudás is, míg végül nem marad más, csak a pszichikai helytállás és a bajtársiasság. Miközben az erkölcsi aggályok végig az ember fejében motoszkálnak.
– Szerintem a három háborús tematikájú filmet mégiscsak összeköti valami – vitatkozik Mordor Zitával. – Kubrick ideológiája a mindenkori, nagybetűs háború feleslegességét hangsúlyozza. Az Acéllövedékben már-már szatirikusan, eltúlzott naturalizmussal ábrázolva láthatjuk a kiképzés folyamatát. Az egész csak játéknak tűnik, beteges és embertelen játéknak, de akkor is játéknak. Aztán a film első felének csúcspontján hirtelen minden valóságossá válik. Azzal egyetértek, hogy a Kubrick-féle háborús filmek közül ez az alkotás a legborúlátóbb, legsötétebb mű. A háború, vehető ki Kubrick filmjéből, mindent és mindenkit tönkretesz, nincs jó vagy rossz oldal, csak romlott és romlottabb állapot. Nincs értelme a harcnak, de ez nem számít. A film legismertebb képkockája a katonai sisak, amelyen a „Born to Kill” felirat látható. A viselője nyakában eközben a béke jelképe lóg. Ez a paradoxon ragyogóan körbeírja mindazt, amit egy katona, egy ember átélhet, amikor fegyvert nyomnak a kezébe, s azt mondják: „Ölj! A hazáért!”, miközben már gyerekként azt tanulta: „Ne ölj! Magadért és az Istenért!” Két parancs egyszerre jelenik meg a katona előtt, s akármikor, amikor az egyikre hallgat, a másik bosszút áll ezért.
Mordor és Zita nem tudják folytatni a beszélgetést, mert a terem elsötétül. A vetítés kezdetét veszi. Az emberek némán nézik végig a filmet. A zárójelenet után, amikor a katonák énekelve, felemelt fegyverekkel sétálnak végig a lángoló harcmezőn, majd megszólal a Rolling Stones ismert dala, véget ér a vetítés.
Amíg a nézők lassanként távoznak a teremből, Mordor és Zita a helyükön maradnak, és a filmről beszélgetnek.
– Úgy gondolom – mondja Mordor –, hogy valójában nem is egy, hanem két filmet néztünk végig. A kiképzés vége egyben az első film vége, a második pedig a Tet-offenzíváról, a frontról szól. Érdekesség, hogy mindkét alfejezet hasonlóképpen zárul: a háború áldozatairól szól, bemutatva az amerikai, majd a vietnámi oldalt is.
Zita hozzáfűzi:
– Gyakran említést teszünk a filmzenéről, a zeneválasztásról is, amely éppúgy hozzájárul egy film atmoszférájának megteremtéséhez, a film sikeréhez, mint a forgatókönyv vagy a színészi játék. Utóbbi esetében egyébként D’Onofriót emelném ki: számomra érthetetlen, hogy a színész miért nem kapott Oscar-díjat, de még jelölést sem az alakításáért. A zenére visszatérve: kiemelendő, hogy a film legvégén a katonák Mickey egérről énekelnek, utána pedig elhangzik a Paint It, Black című Stones-szám. A zene hatására a film lezáratlanná, a Kubrick-féle háborús narratíva pedig a dalszöveg szerint sötét, kiüresedett, mégis iróniával kezelt kollektív problémává válik. Egyszóval, a film a dalválasztás által annak ellenére is folytatódik, hogy valójában véget ér.
– Nagyon nehéz filmes téma a háború, legalábbis amikor olyan szerzői filmesek dolgozzák fel, mint Kubrick – jelenti ki Mordor. – Egy téma, amelyhez, ha nem egyszerű tucatzsánerfilmnek készül, lehetetlen teljesen objektíven viszonyulni. Lehetetlen teljesen elengedni, és hagyni, hogy a film túlmutasson a rendező elképzelésein, úgymond önálló életre keljen. Ugyanakkor a ló túloldalára is könnyen át lehet esni, a túlságosan szubjektív nézőpont gyakran propaganda jellegűvé válik, még akkor is, ha a filmben bemutatott háború már évek, évtizedek óta véget ért. A már említett mindenkori, nagybetűs háború ugyanis soha nem ér véget, ezért minden, a témában készült film örök érvényű. Kubrick jól egyensúlyoz az objektív-szubjektív nézőpont határán, csakhogy ezt kevés rendező tudja megtenni, ezért van az, hogy a háborús filmek műfaji filmként, zsánerfilmként ismertek. Nagyon kevés igazán jó, szerzői alkotás létezik a témában, becsüljük hát meg a maihoz hasonló filmes élményeket!
Zita egyetértően bólint, és kézen fogja párját.
Mordor és Zita elhagyják a mozit.
Nyitókép: Fotó: IMDB
