Harmadik gyereknek lenni nem azt jelenti, hogy láthatatlan vagy. Sőt, gyakran vagy a figyelem középpontjában – csak nem mindig pozitív helyzetben. A nővérem 11, a bátyám 6 évvel idősebb nálam. Ez a korkülönbség meghatározta, hogyan viszonyultak hozzám a környezetemben, és azt, hogy én hogyan formáltam önmagam.
A pszichológiai kutatások régóta vizsgálják, hogyan hat a születési sorrend a személyiségre és a viselkedésre. Az egyik legnagyobb, 700 000 fő bevonásával készült vizsgálat azt találta, hogy a középső gyerekek átlagosan magasabb pontszámot értek el olyan tulajdonságokban, mint az őszinteség és a kooperativitás. Kevin Leman pszichológus Születési sor(s)rend című könyvében részletesen ír arról, hogy a legkisebb gyermekek gyakran lazább fegyelmezésben részesülnek, ami egyszerre ad nekik nagyobb szabadságot és kényszeríti őket kreatív figyelemfelkeltési stratégiák kialakítására. Hasonlóan fogalmaz dr. Jeanné Loós Anita klinikai szakpszichológus is, aki szerint a legkisebbeket gyakran két véglet fenyegeti: vagy túlságosan óvják őket, vagy a nagyobb testvérek kereszttüzébe kerülnek. Ez a kettősség hosszú távon fejlesztheti a helyzetfelismerést, a humorérzéket és a társas intelligenciát.
Ugyanakkor a tudomány nem ad egységes választ. Egy másik, több mint 377 000 amerikai középiskolás adatait feldolgozó kutatás azt találta, hogy a születési sorrend hatása a személyiségjegyekre – például extraverzióra vagy lelki stabilitásra – nagyon kicsi, szinte elhanyagolható, és sokkal inkább a családi háttér, illetve egyéb tényezők befolyásolják az egyént.
Ez a tudományos kép pontosan azt tükrözi számomra, amit saját bőrömön is tapasztaltam: nem az határoz meg, hogy hanyadik gyerek vagyok, hanem az, hogyan éltük meg egymást a testvéreimmel és a családban.
Mégis vannak olyan minták, amelyek sok családban visszaköszönnek. A nővérem például már akkor óvón fordult felém, amikor még nem tudtam beszélni – neki lett második anyai hangja, nem szerep, hanem élmény. A bátyám pedig maga a védelmező erő, mindig számíthattam rá, legyen szó kisebb gondokról vagy nagyobb kérdésekről. Ez nem statisztika, hanem meglévő erőforrás a hétköznapokban.
Anyám előtt külön fejet hajtok. Három gyereket felnevelni önmagában is komoly feladat, de azt úgy, hogy közben korán elveszítettük apánkat, az már több, mint nehézség. Ez nem csupán szülői szerep; ez életforma, amely újradefiniálta a szeretet, az alkalmazkodás és a felelősség fogalmát.
Sokszor hallani azt a kifejezést, hogy „középső gyerek szindróma” vagy „legkisebb gyerek szerep”. A kutatások szerint ezek a címkék jól hangzanak, ám a valós hatásuk sokkal inkább finom tendencia, és nem determinálja az egyént.
Amikor visszanézek az életemre, nem érzem, hogy a születési sorrend lenne az, ami leginkább meghatároz. Sokkal inkább, hogy milyen szerepeket vettünk fel egymás életében: nővérem, aki nővér és segítő; bátyám, aki nem csak testvér és biztonság; valamint anyánk, aki nem csupán nevelt, de támasz volt minden helyzetben. Ezek azok a tényezők, amelyek nem elszigetelt statisztikák, hanem mindennapi döntések, gesztusok.
Végső soron a személyiség nem egy sor szám, hanem egy sor kapcsolat. Harmadikként felnőni azt tanította meg, hogy nem az számít, hanyadik vagy a sorban – hanem hogy hogyan kapcsolódsz és hogyan szeretnek téged a körülötted lévő emberek.
Nyitókép: Pixabay
