Elképzelhető, hogy az ember és az általa létrehozott társadalmi rendszer egyszer olyan szintre fejlődik, amikor már a hátra lesz az előre?
Egyszer ráébredhetünk, hogy nem újabb szinteket kell meghódítanunk, hanem vissza kell találnunk egy korábbi, tisztább, emberibb életformához? Lehet, hogy éppen ez lesz a valódi előrelépés? De miért is fontos számunkra a fejlődés? Mi, emberek sajnos folyamatos előre menetelre vagyunk kalibrálva. Egyszerűen nem érezzük jól magunkat egy helyben állva. Igaz ez a társadalmunkra, valamint az általunk kialakított rendszerekre is, amelyeket bizonyos szempontból saját képünkre formáltunk. Ha egy ország gazdasága például recesszióba (tartós visszaesés, lassulás) kerül, a nép gyakran elkergetéssel jutalmazza az országot addig irányító hatalmat. A gazdaság hosszú távú fejlődéséhez azonban elkerülhetetlen, hogy a rendszer időnként recesszióba kerüljön, vagy stagnáljon. Most bizonyos szempontból mi, emberek jutottunk el egy olyan evolúciós határmezsgyére, amelyet hosszú távon már nem biztos, hogy képesek leszünk elviselni, ezért szükségünk lenne egy kis recesszióra. Egyfajta átállásra. Meg kell találnunk az új utat, amelyen aztán haladhatunk előre.
Fejlődésünk üteme ugyanis messze túlhaladta a biológiai és pszichés alkalmazkodóképességünk tempóját. A technológia gyorsabb, mint valaha, az információ korlátlanul áramlik, a gazdasági rendszerek globális hálózatba szerveződtek. A kényelmünk nőtt, a nyugalmi szintünk csökkent. Figyelmünk széttöredezett, az időnk felaprózódott, a kapcsolataink felszínesebbek lettek. Egészségtelenek és függők vagyunk. Függünk a készülékeinktől, a gyógyszer- és élelmiszeripartól, a hálózati szolgáltatásoktól. Nem mozgunk. Jóllakottak vagyunk, mégis éhezünk.
Szervezetünk éhségét pirulákkal orvosoljuk. A rendszer, amelyet a kényelmünk érdekében építettünk, lassan maga alá gyűr bennünket.
Huszonéves létemre szerencsésnek tartom magam, hogy egy egészségesebb, szebb életformával is találkoztam. Talán mi, a kilencvenes években születettek vagyunk az utolsók, akik ezt elmondhatják magukról. Sem telefon, sem közösségi média, sem videóplatform nem létezett akkoriban. Faluhelyen házi, állati eredetű termékeken, saját kertünkben termesztett zöldségeken, gyümölcsökön nevelkedtünk. Ha almát akartunk enni, azt leszedtük a kerti fáról. Ha tojást akartunk sütni, azt behoztuk a tyúkólból. Imádtam a frissen leszüretelt paradicsom illatát, a kertben termett paprika zamatát, a házi kakasból főzött húsleves ízét. Ha valami nem volt készleten, azt megvettük a piacon, hiszen az is olyan volt, mint a sajátunk. Egyetemi éveim alatt, Szegedre költözve aztán minden megváltozott. A paradicsom tűzpiros, az erős paprika angolzöld volt a boltok polcain. Mind gyönyörűek voltak. Ám elfogyasztásuk a fiatal éveim alatt tapasztalt, szüretet követő élményt még csak meg sem közelítették. Sem illat, sem íz. Csak a vizuális élmény maradt. Új lakhelyemen a korábban természetesnek tűnő élelmiszerek az arannyal egyenértékűvé váltak, és elvétve lehetett őket találni, biopiacnak nevezett helyen.
Így lett luxus a természetesség. Ma már sajnos szülőfalumban sem sokkal jobb a helyzet… Kassai Lajos lovasíjász mondta azt egy előadásán, hogy a 21. századot azok fogják túlélni, akik képesek visszamenni a 19. századi életmódba. És milyen igaz… De mit is jelenthet mindez? Nem petróleumlámpát kell újra gyújtanunk, és nem a technológiát kell elutasítanunk, hanem a mértéket kell újra megtanulnunk. A határt, ahol a kényelem még szolgál, de már nem uralkodik. Ahol az étel táplálék, és nem méreg. Ahol nem a boltok polcairól vesszük le az ebédnek valót, hanem közvetlenül dolgozunk meg érte. Ahol a technológia összeköt, és nem elválaszt…
Nyitókép: Pixabay
