Két dülledt sárga szem
néz az arcomba, mikor
reggelizem,
s ha bicskámmal, melyet
nagyapám vett
még nekem Kecskeméten
(ha igaz),
kettészelem
az egyiket, a hajszál-résből
úgy fakad
s buzog a mézgás lé,
mint Buñuel beretvája
nyomán dől
a csarnokvíz az
andalúz nő bal szeméből.
A törött borsszemek,
melyek
előbb tenyerembe hullnak,
fekete hangyák gyanánt
gurulnak
a szétfolyó aranysárgára,
s a langyos kenyeret
festőecsetként használva
kenem szét akkurátusan
tányéromon
a színeket, ízeket.
Meglehet,
éppen ez a játékos
reggeli rítus kell ahhoz, hogy
a nyomasztó éj után
beinduljon a laza képzelet,
amely majd újat
teremt, meglepőt, rendhagyót,
vagy ha nem is,
legalább egy csattanós,
bizarr helyzetet, mellyel
felrázza s meglepi
homloklebenyemet.
Ma már úgy hiszem,
a reggeli két tükörtojás
nélkül számomra más
lenne a lét,
s ha nem is
leszek bölcsebb általuk,
gömbölyödve
a foszfor, szelén, cink
és kálium miatt,
lassan
a világban is egyre többet
nyomok majd a latban.
