Szabadkán bolyongtam álmomban.
Nem lehetett véletlen e csillogó csillagok közötti bolyongásom, hiszen pár hete jelent meg a novelláskötetem, amely kilenc, Szabadkához kapcsolódó történetet és három verset kínál annak, aki beleolvas.
Az álmok világa más, mint ez ébrenlété.
Egyszer jártam Prágában is.
Éppen abban az időben, amikor főiskolai tanár voltam a Szabadkai Pedagógiai Akadémián. Gyalog jártam át a kéttornyú Szent Teréz püspöki katedrális közeléből a Kertvárosba, ahol a főiskola épülete állt. Kifelé rendre a Kosztolányi Dezső utcán igyekeztem nyugatról kelet felé. Mindig bekukkantottam a ház udvarába, ahol Kosztolányi Mária, nagy írónk és költőnk húga lakott. Olyan szerencsés voltam, hogy egyszer, 1961 júniusában palacsintapartin vettem részt abban az udvarban. A palacsintát Mariska néni, becenevén Pacsirta, készítette, és vagy húsz gyerek falta a pompás ajándékot. Serény seregélyek voltunk, az biztos!
Hašeket már általános iskolás koromban megismertem, ő mutatta be nekem a világ leghíresebb kutyamosóját, a derék katonát és puccert, Josef Švejket. Viszont Kafka munkáira a főiskola könyvtárában találtam rá, és faltam őket éjjel-nappal.
E két író miatt szerettem volna csehül és németül is igazán tudni, hogy eredetiben olvashassam őket. A kedveseim lettek. Egyikük Jaroslav Hašek, a másik Franz Kafka.
Az én régi prágai csavargásomat is beleszőtte Majmuna, az álomtündér a csodás párnagobelinembe.
Ébredésemkor a kávé után első dolgom a jegyzetelés volt, nehogy kicsusszanjon hétköznapomból e különleges varázslat.
A cseh fővárosban jártam egykor, Švejk és Hašek nyomában lépkedve, behatóan és alaposan betájoltam és tanulmányoztam a prágai sörözőket. Egy holdvilágos éjszakán a hradzsini városháza körül bolyongtam. Valami pincének kellene itt lenni, morogtam magam elé. Erre hirtelen föltámadt a szél, de szinte azonnal forogni, seregni kezdett. A kalapom egy háztetőre hajította, ám azonnal megkönyörült rajtam, másik szárnyával lelökte elém a járdára. Lehajoltam, megfogtam a zergetollasomat, emeltem volna föl, de a fuvallat egy levélborítékkal bélelte ki karimás sityakom. Ki sem vettem belőle, csak a fejembe nyomtam, jó erősen, hogy szoruljon, szél többé le ne rántsa. A szállodai szobámban fedeztem föl a fejfedőmbe fészkelt borítékot. Bő két esztendeig nem nyitottam föl a fokozatosan színét vesztő kopertát. Lassan már el is feledkeztem róla, hová is tettem. Egy kicsi fiók őrizte szobámban továbbra is híven a titkot. Aztán 2021 tavaszán ránk tört a Covid–19 világjárvány, amely fenekestül fölfordította addigi életünket. Karanténba zárt bennünket a félelem, amely még a hatalom uralmára is rátelepedett. Korosabb társaimmal csak a hét két napján, a hajnali órákban hagyhattuk el lakásunkat, bevásárolhattunk a miattunk sötétben kinyitó élelmiszerboltokban. Egy ködös szürkületben szembejött velem egy férfi. Pár lépésre tőlem megbillent, nyögött nagyot, s mint aki nem lát, szinte szándékosan ütközött velem. Pardon, szólt, fölnézett, matt álom ült szemében.
– Erre van a Kastély? – kérdezte, de választ nem várt.
Aprókat dülöngélve tovább haladt.
Néztem utána, s úgy tűnt, verébbé változott, két lábbal egyszerre szökkent a ferencjóskás flaszter fölött. Éreztem, a Hunyadi tér házai is csodálkoznak e tüneményen. Franz Kafka néhány emlékét vizsgálgattam délután, s e vizsgálódás hatására belelapoztam újfent a Kastély című regényébe, amely oly nagy hatással van rám. Kafka is lehetett ez a különös személy, villant át az agyamon.
A szűk két évtized múlva lebontott szabadkai öreg városháza toronyórája elfelejtette elütni a hajnali ötöt.
A szegény kisgyermek szülőháza elé értem.Damjanich utca és Kállay Albert utca sarok után pár lépés nyugat felé.
Harmadikos koromban, amikor a magyarkanizsai Arany János Nyolcosztályos Iskolával osztálykiránduláson Szabadkán jártunk, mert Raffai Rózsa tanító néni bemutatta nekünk a csodást, a még álló Kosztolányi-házat, még láthattam és örökre szívembe zárhattam a halálra ítélt földszintes épületet. A többnemzetiségű város minden korábbi emlékét eltörölni igyekvő, vérvörös csillagban lakó, s onnan kifenyegető hatalom fölfalta, elemésztette drága kincsünket. Mire szabadkai lakos lettem, egy jellegtelen hotelépület oldalkertjét találtam a lak helyén. Az oldalház, amelyben a világhírű magyar író és költő született, a hetvenes és kilencvenes években jellegtelen kertecske virágokkal, bukszusokkal. Ma már egy sötét hátsó bejáratnak ad helyet.
Lépkedtem volna tovább, de jobbra tőlem hirtelen kinyílt a későbbi időkben nyom nélkül eltűnt a Kosztolányi-ház széles bejárati kapujának a keleti felén lévő bejáróajtaja. Egy férfi lépett ki, orvosi táska a kezében.
– Ne féljen, asszonyom, nem súlyos, csak akut, holnapra jobban lesz – mondta a bejáratban lobogó fény-sötét gázlángnak, és elrohant.
A nehéz fából készült bejárati ajtó nagy dörrenéssel becsapódott előttem.
Meglódultam a főposta és a leégett Vörös Ökör vendéglő helyén épült pompás iskolaépület felé. Miért nem nevezik el Kosztolányi Dezsőről ezt az utcát, amelyben szülőháza állt? Ez őrölt az eszemben szakadatlanul a hazaúton.
Lakásunk a Zombori út és a Pázmány Péter (Zagrebačka) utca sarkán egy frissen épült négyemeletes fehér ház harmadik emeletén volt. Szaporán szedtem a lábam a hosszú Makszim Gorkij (1868–1936, orosz író) utcában amely inkább lehetne Kosztolányi Dezső (1885–1936, magyar író és költő) utca! Ő Szabadka szülötte. Az utca kezdetén állt a szülőháza.
Szinte rohantam, mint akit kergetnek, el a tűzoltóság laktanyájáig, közben nem hagyott békén a gondolat, ismerem-e én valahonnan azt az urat, aki nekem ütközött, és köszönés helyett elnézést kért. Franz Kafka lehetett volna ilyen, gyúrogatta agytekervényeimet valami induló daganat. Aztán rájöttem, nem Kafka volt, az író, hanem regényéből a Kastélyból való K., a földmérő, aki a karanténidő lezárása miatt Olgához röpdösött. A lány egy Barnabás nevű úr nővére volt. A szelídebbik.
További hazautamon szinte belefájdult a fejem. Ha nem volt a Kastélyból való K. úr sem, mégis ki lehetett a szembejövő? Ahogy a tűzoltóságnál befordultam jobbra, a Zágrábi utcába, eszembe villant a Prágában kalappal forgószélben kihalászott boríték. Szinte futottam ezután. Zihálva értem haza. Feleségem kérdezett volna valamit, de szó nélkül lecsaptam a konyhaasztalra a bolti csomagot. Berohantam a szobámba. Azonnal kinyitottam a fiókocskát. Megleltem a levelet. Úgy tűnt, hosszú ideig kézben tartottam, tán nem is szabad fölvágnom, vonaglott meg bennem, ám félelmem fölött mégis győzött az átkozott túlerő, a gyarló kíváncsiság.
Egy hosszabb, kézzel írott szöveg, talán egy novella, és egy kicsit már elsárgult cetlin ez állt: „ A világhírű költő szülőháza helyén legyen kiskert! Későbbi korokban az se! – Óz, a nagy varázsló”
Fölébredtem. Kávéillat.
– Velem tartasz? – kérdezte a feleségem.
Fájó derékkal keltem ki az ágyból.
– Kosztolányiról kellett volna elnevezni a Gorkij utcát! – mondom.
– Gorkij is világhírű regény- és drámaíró – így a feleségem. – Kosztolányiról a Kertvárosban neveztek el egy utcát.
– De az utcát a szovjetek bejövetelekor nevezték el, a véres időkben! Ám ami a legfontosabb, Gorkijnak nincs szülőháza Szabadkán!
– Hát Kosztolányinak van? – halk szava kedvesemnek könnyemet kicsaló.
2025. június 3–17.
Nyitókép: Kosztolányi szülőháza, amely helyén a Patria szálló áll (Fotó: Kosztolányi Napok Facebook-oldal)
