Ami bennünk nő címmel hirdetett női esélyegyenlőségi és nőközpontú pályázatot a zentai székhelyű Luna Hangja Szervezet a Nők Mentális és Lelki Egészségéért olyan vajdasági amatőr újságírók számára, akik fontosnak tartják a női nézőpont megjelenését a közbeszédben. A pályázat célja az volt, hogy ösztönözze a női esélyegyenlőséggel, a nők helyzetével, mentális egészségével és a nőközpontú megközelítéssel foglalkozó újságírói műfajú írások születését, illetve hogy amatőr hangokat szólaltasson meg, ezzel is hozzájárulva az alulreprezentált nézőpontok megjelenéséhez. A pályázatra tizenhárom pályamű érkezett be, amelyek közül szakmai zsűri választotta ki az első három helyezettet. Döntésük alapján az első helyezést Taskovity Lara Nőként a világ, a másodikat Anonim szerző Hangos csend, a harmadikat pedig Cöndör Enikő Ami bennem nő – Interjú önmagammal című pályamunkája érdemelte ki. Az alábbiakban a pályázat első és harmadik díjas írását közöljük.
Amikor meghallottam Sóti Juli új dalát, „Elmegyek én”, valami megmozdult bennem. Talán nem véletlen, hogy épp most jelent meg ez a pályázat – mintha pont erre vártam volna. Hogy leírhassam mindazt, ami bennem nőtt, és hátha ezzel másoknak is adhatok egy kis erőt: lépni, gyógyulni, kimondani, kiírni magukból. Ahogy Edith Eger mondta: „A megbocsátás nem arra való, hogy megváltoztassa a múltat, hanem hogy felszabadítsa a jövőt.” Én is ezen az úton járok.
K: Milyen volt a gyerekkorod?
V: Nehéz. Apám sokat ivott és gyakran volt erőszakos. Anyám egyedül nevelt minket, a testvéreimmel együtt, nagymamánk segítségével, akinek még nyugdíja sem volt. Csak anya dolgozott, és nem igazán volt senki, akire számíthattunk volna. A szüleim közül egyik sem fejezte be az általános iskolát, és én is sokáig azt hittem, nekem sem sikerülhet majd semmi.
K: Hogyan hatott ez rád fiatalon?
V: Azt hiszem, az ember ott keresi a biztonságot, ahol soha nem kapta meg. Én is így voltam. Fiatalon egy olyan kapcsolatba menekültem, ahol azt hittem, végre nyugalmat találok. De nem így lett. Tizenöt év kellett ahhoz, hogy kimondjam: nem maradhatok ott, ahol elveszítem önmagam. Amikor kiléptem abból a kapcsolatból, újra kellett tanulnom, ki is vagyok én valójában.
K: Mi adott erőt az újrakezdéshez?
V: Amikor sikerült felépülnöm abból a rossz kapcsolatból, 33 évesen már pontosan tudtam, mit nem akarok többé. Inkább maradok egyedül, mint valakivel boldogtalanul. Ekkor ismertem meg a férjemet. Ő volt az, aki meglátta bennem a nőt – az észt, az akarást, a jót. Ő volt az, aki először megkérdezte tőlem: „Szeretnél tanulni?” Akkor igent mondtam. Megcsináltam a középiskolát, és amikor átvettem a bizonyítványt, hatalmas boldogság volt bennem. Aztán egyszer csak újra megkérdezte: „És tovább szeretnél tanulni?” Őszintén szólva, még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer egyetemre fogok járni. De akkor is igent mondtam. Amikor felvettek, épp a második lányunkat vártam. A szülésem időpontja szinte egybeesett az egyetem kezdésével. Levelező tagozaton tanulok, szombatonként általában egész nap óráink vannak. Csak két alkalmat hagytam ki a szülés után, de azonkívül minden órán ott voltam, és ott vagyok most is. A gyerekekre mindig a férjem vigyáz, amíg én tanulok vagy órán vagyok. Ő a támaszom, de a kitartás és az akarat bennem van. A munkám mellett végzem az egyetemet, mert tudom, hogy ezzel nemcsak magamért, hanem a családomért is teszek.
K: Mit jelent számodra ma nőnek lenni?
V: Régen azt jelentette számomra, hogy mindennap túl kell élnem a nehézségeket. Ma már inkább azt jelenti, hogy teljesen átélhetem az életemet: szabadon kimondhatom, amit érzek, meghallhatom a saját hangomat, és bátran vállalom, honnan jöttem. Nőnek lenni azt is jelenti, hogy nem mások határozzák meg, ki vagyok, hanem én építem fel magam. És azt is, hogy segíthetek azoknak, akik még nem mernek megszólalni.
K: Mit üzensz azoknak, akik most hasonló helyzetben vannak?
V: Hogy nincs késő. Sosem késő újrakezdeni, tanulni, gyógyulni, hinni abban, hogy lehet másképp. A múltunk nem szégyen, hanem erőforrás. Abból fakad minden, amit ma önmagunkról gondolunk. És ha leírjuk, kimondjuk, azzal nemcsak magunkat szabadítjuk fel, hanem másokat is.
K: Mit jelent neked ez a pályázat?
V: Azt, hogy helye lett a hangomnak. Sokáig éreztem úgy, hogy nincs kinek elmondani, ami bennem van. Most viszont úgy érzem, ez a felhívás lehetőséget ad arra, hogy mi, nők – bármilyen háttérből jövünk is – megmutathassuk, hogyan tudtunk továbbmenni. És ha akár csak egy ember elhiszi, hogy ő is képes rá, már megérte. Ma már nem félek attól, hogy elmondjam, honnan jöttem. Mert tudom, hogy az, ami bennem nő, nem a fájdalom, hanem az erő.
Nyitókép: Pixabay
