A szabadság és az együttérzés metszéspontja

A tolerancia nemzetközi napját minden évben november 16-án tartják meg szerte a világon. Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, vagyis az UNESCO kezdeményezésére 1996 óta emlékeznek meg erről a napról, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet az intolerancia veszélyeire, és arra ösztönözze az embereket, hogy tudatosan gyakorolják a türelmet és a megértést. Az ENSZ Közgyűlése 1995-öt a tolerancia nemzetközi évének nyilvánította, majd a következő évben határozatban szólította fel a tagállamokat, hogy minden november 16-án különféle oktatási és kulturális programokon keresztül emlékezzenek meg erről az értékről. Az UNESCO nyilatkozatában ez áll: „a tolerancia a világ kultúráinak, kifejeződéseinek és létmódjai sokféleségének tisztelete, elfogadása és megbecsülése.”

Vajdasági magyarként számomra ez a nap mindig többről szól, mint egy nemzetközi ünnepről. Egy olyan régióban élek, ahol több mint tíz nemzeti és etnikai közösség él egymás mellett, és ahol a mindennapi élet természetes része a sokféleség. A szerbiai statisztikai hivatal legutóbbi, 2022-es népszámlálási adatai szerint a Vajdaság lakossága 1,74 millió fő, ebből a szerbek alkotják a többséget, mintegy 66 százalékot, a magyarok aránya pedig tíz százalék körüli. A horvátok, szlovákok, románok, ruszinok, bunyevácok és romák együtt a lakosság további részét adják. Vajdaságban hat hivatalos nyelv létezik, a szerb mellett a magyar, a szlovák, a román, a ruszin és a horvát is hivatalos nyelvnek számít. Ezt a nyelvi és kulturális sokszínűséget az UNESCO és az Európa Tanács is példaként említi, amikor a békés multikulturális együttélés modelljeiről beszélnek Délkelet-Európában.

Ebben a közegben felnőni egyet jelentett azzal, hogy az ember már gyerekként megtanulja, a világ nem fekete-fehér. A szüleim és a nagyszüleim azt tanították, hogy tiszteljem mások nemzetiségét, vallását, véleményét, de közben ne szégyelljem a sajátomat sem. Megtanítottak arra is, hogy büszke lehetek a magyarságomra, a nyelvemre, a kultúrámra, de csak úgy, hogy közben nem hiszem azt, hogy az enyém többet érne bárki másénál. Ez nem alá- és fölérendeltségi viszony, hanem kölcsönös tisztelet. Úgy neveltek, hogy aki más, az nem ellenség, hanem lehetőség arra, hogy többet tudjak meg a világról. A családi értékrendünkben mindig benne volt az a gondolat, hogy a különbségek gazdagítanak.

Mégis, a tolerancia nem születik magától. A szerbiai kutatások szerint az utóbbi harminc évben a tartományban fokozatosan csökkent a többnemzetiségű települések száma. A Deturope online folyóirat 2024-es tanulmánya kimutatta, hogy 1990 és 2020 között egyes vidéki térségek etnikailag homogenizálódtak. Ez nem feltétlenül konfliktus eredménye, inkább lassú társadalmi mozgásé, amelyben a kisebbségek fokozatosan elvándorolnak, a nagyobb városokban pedig a közösségek egymás mellett, de egyre kevésbé együtt élnek. A kutatás szerint ez a tendencia figyelmeztető, a sokszínűség megőrzése tudatos közösségi erőfeszítést igényel.

Az UNESCO adatai szerint világszerte a diszkriminációs esetek közel 40 százaléka faji vagy etnikai alapú, egyharmada pedig nemi vagy szexuális identitáshoz köthető. Az esetek közel ötöde fizikai bántalmazásban is megnyilvánul. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2023-ban közzétett felmérése szerint Európában a muszlim közösségekhez tartozók közel fele tapasztalt hátrányos megkülönböztetést az elmúlt öt évben, a roma közösségek és a fogyatékkal élők pedig hasonló arányban szembesültek diszkriminációval. Az Eurobarométer 2023-as adatai szerint az Európai Unió tagállamaiban, a 15 évnél idősebb lakosság körében átlagosan valamivel több mint 21 százalék számolt be arról, hogy személyesen tapasztalt diszkriminációt.

Ezek a számok azt mutatják, hogy az intolerancia nem múlt el, csupán átalakult. Ma már nemcsak politikai szlogenekben vagy fizikai konfliktusokban jelenik meg, hanem a digitális térben, a közösségi médiában is. Az interneten a gyűlöletbeszéd, a megbélyegzés és az egymást kizáró véleménybuborékok a legveszélyesebb formái annak, ahogy az emberek elfordulnak egymástól.

Amikor arról beszélünk, mit jelent toleránsnak lenni, gyakran azt hisszük, ez valami különleges képesség. Pedig a legtöbb esetben csupán figyelem. Nem a másik lenézése vagy a hibák elnézése, hanem annak felismerése, hogy az emberi különbözőség természetes állapot. Én magam sem tudom, mennyire vagyok toleráns, de azt biztosan tudom, hogy ha az ember odafigyel a másikra, ha próbálja megérteni, miért gondolkodik vagy érez másképp, akkor máris egy lépéssel közelebb van ahhoz, amit a békés együttélés jelent.

Talán az is közrejátszott abban, hogy érzékenyebben látom a világot, hogy az öcsém mozgássérült. Gyerekkoromban a testvérem több figyelmet igényelt az egész családtól, és ez a figyelem lassan természetes része lett az életemnek. Aki így nő fel, annak az empátia nem tanult fogalom, hanem mindennapi tapasztalat. Az öcsém állapota formálta a személyiségemet, a gondolkodásmódomat és az értékrendemet is. Megértettem, hogy a figyelem, a türelem és a kapcsolódás képes hidakat építeni az emberek között. A toleranciáról ezért mindig emberi viszonyként gondolkodom, nem elvként vagy elvárásként, hanem a mindennapok természetes részeként.

Sokszor hallom, hogy az emberek a toleranciát félreértik és sokan gyengeségnek tartják. Én viszont azt hiszem, hogy a tolerancia a legnagyobb erő, amit ember gyakorolhat. Mert azt jelenti, hogy a saját meggyőződésemet, igazságomat nem erőltetem rá a másikra, hanem képes vagyok elismerni az ő szabad gondolatát. Ha valaki megkérdezi, mit jelent számomra a tolerancia, azt mondom, a szabadság és az együttérzés metszéspontja. Ahol az ember már nem fél attól, hogy más is gondolkodik. Ahol a másik véleménye nem veszély, hanem lehetőség. A tolerancia nem nagy gesztusokban mutatkozik meg, hanem apró dolgokban. Abban, hogy a buszon helyet adunk egy idős embernek, hogy egy vitában nem akarunk feltétlenül győzni, hanem inkább megérteni a másikat. Ezek a mindennapi figyelem csendes formái, amelyek nélkül egyik közösség sem működhet.

A szerb statisztikai hivatal adatai szerint Vajdaság lakossága az elmúlt húsz évben folyamatosan csökkent, a kisebbségi arány is változott valamelyest. Ez azt is jelenti, hogy a sokszínűség még most is jelen van, de csak akkor marad meg, ha őrizzük. Úgy gondolom, hogy a vajdasági ember szíve mélyén érti ezt. Tudja, hogy a másik nem ellenség. Hogy a szomszéd nyelv, a másik ünnep, a másik templom hangja nem vesz el semmit, sokkal inkább hozzáad valamit a közös élethez. A tolerancia több egyszerű szabálynál, a mindennapi élet része. Megőrizni sosem könnyű, különösen ott, ahol hosszú ideje sokféle nép és kultúra él egymás mellett. Egy ilyen környezetben a béke csak akkor valóság, ha naponta eldöntjük, hogy elfogadjuk a másikat.

Úgy gondolom, hogy a figyelem, az empátia és a másik szabad gondolata iránti tisztelet nélkül nincs jövőnk. Az identitásom, a kultúrám, a vallásom mind része annak, aki vagyok, de ezek csak akkor nyernek értelmet, ha másét is tisztelem. A tolerancia nemzetközi napja erre emlékeztet. Vajdasági magyarként tudom, az identitás nem fegyver, hanem híd. A másik ember szabad gondolata pedig nem veszély, hanem lehetőség, és ha ezt a lehetőséget mindennap komolyan vesszük, akkor talán a toleranciát meg is éljük, nem csupán egy dátum lesz a naptárban.