Ami bennünk nő címmel hirdetett női esélyegyenlőségi és nőközpontú pályázatot a zentai székhelyű Luna Hangja Szervezet a Nők Mentális és Lelki Egészségéért olyan vajdasági amatőr újságírók számára, akik fontosnak tartják a női nézőpont megjelenését a közbeszédben. A pályázat célja az volt, hogy ösztönözze a női esélyegyenlőséggel, a nők helyzetével, mentális egészségével és a nőközpontú megközelítéssel foglalkozó újságírói műfajú írások születését, illetve hogy amatőr hangokat szólaltasson meg, ezzel is hozzájárulva az alulreprezentált nézőpontok megjelenéséhez. A pályázatra tizenhárom pályamű érkezett be, amelyek közül szakmai zsűri választotta ki az első három helyezettet. Döntésük alapján az első helyezést Taskovity Lara Nőként a világ, a másodikat Anonim szerző Hangos csend, a harmadikat pedig Cöndör Enikő Ami bennem nő – Interjú önmagammal című pályamunkája érdemelte ki. Az alábbiakban a pályázat első és harmadik díjas írását közöljük.
Hogy milyen nőnek lenni? Ma már 21. századi nőként jogom van nyilatkozni arról, hogy mit jelent számomra a női lét, viszont ez nem volt mindig így az évszázadok során. Emberemlékezet óta meghatározott keretek közé van zárva, hogy milyen legyen a jó nő, és milyen szerepet kell betöltenie a világban. 17 évesen világosan látom, hogy a társadalomnak sosem fogok tudni igazán megfelelni nőként. Fulladozunk az elvárásoktól, amelyeknek lehetetlen eleget tenni. Ha sokat sminkelsz, kéreted magad. Ha nem sminkelsz, betegnek tűnsz. Ha túl korán házasodsz, miért nem élsz még? Ha túl későn, kifutsz az időből. Ha van gyereked, miért nem természetesen szülted és miért nem szoptatod, ahogy a természet előírja, ha viszont nincs, akkor miért létezel egyáltalán?
Bár a világ működése 180 fokot fordult az elmúlt 2000 évben, a nők (társadalom által előírt) szerepei mégsem léptek ki medrükből, inkább felduzzadtak. A gyermeknevelés és a háztartásvezetés mellett sok férfi elvárja, hogy a másik fél (a FELESég) ugyanannyi keresetet hozzon a családba, de a rendelkezésére álló ideje harmadával. „Emancipációt akartatok? Tessék!” – hallottam már a gúnyolódó megjegyzést. Minden tiszteletem azon nők felé, akik reggel munkába mennek, miután a gyermekeket is felkészítették az iskolába indulásra, majd 8 órás munka után hazamennek egy új „műszakba”. Ház körüli teendők, főzés, gyermeknevelés – miközben a másik fél feladatai a munka után akár véget is érhetnek, ha úgy kívánják. Hihetetlen, hogy mindkét forgatókönyv nap mint nap hány háztartásban zajlik hasonlóan, szó nélkül. A nők talán félnek, vagy mert kicsi koruk óta ezt a normát látták otthon: anya velünk van, háztartást vezet, apa dolgozik. Ma már bővíthetjük a sort: anya dolgozik, velünk van, háztartást vezet, apa ugyanúgy dolgozik. Persze egyre többen ismerik fel az ebben rejlő igazságtalanságot, sőt azt kell mondanom, egyre több férfi kezd bekapcsolódni a háztartásvezetésbe, egyelőre azonban kis arányban, és csak néhányan. A családszervezési terhek még mindig a nőkön nehezednek. A felmenőinknek köszönhetően már mondhatok nemet erre az életvitelre – ha szeretnék. És én szeretnék. Kiállni azokért, akik még mindig nem tehetik meg, akiknek nem jut oktatás, akiket bántalmaznak, akik még mindig kevesebb fizetést kapnak a munkahelyükön, akiket hátrányos megítélés ér az élet bármely területén. Egy szóval: minden nőért, akinek nem jutott a szabad akarat és megbecsülés. Nemhogy a férfiakkal nem sikerült még kiegyenlítődni, de sok nő sincs ugyanolyan helyzetben. Gondolok itt azokra, akik gyermekházasságra vannak kényszerítve, vagy a színes bőrűekre, akiket ez az igazságtalan világ egyébként is visszaszorít, nőként pedig duplán. Kötelességünk kiállni mindazokért, akiknek még ennyi sem jutott. Úgy gondolom, mi vagyunk az a generáció, amelynek legerősebb a hangja. Fel merünk szólalni, ki merünk állni magunkért és azokért, akik nem tehetik. Félre merünk állni a sorból, és létre tudunk hozni magunknak egy olyan életet, amire a szüleinknek, dédszüleinknek nem adatott lehetőség. Egészen elképesztő, hogy százezrek hangjai csak a közelmúltban találtak fülekre vagy még most sem. Szaúd-Arábiában például egészen 2015-ig kellett várni, hogy a nők először szavazhassanak, és 2018-ig, hogy vezethessenek autót. 2020-ban a magyar nők 11,2 százalékkal kerestek kevesebbet, ami még így is kedvezőbb, mint az uniós átlag. Sok helyen még ma is semmibe veszik a nőket. Jemenben a nők 75%-a soha nem járt iskolába, alsó korhatár nélkül adják őket házasságba, amelyen belül engedélyezett az erőszak. Hasonlóan a már említett Szaúd-Arábiához, ahol bár nemrég engedélyezték a vezetéshez és szavazáshoz való jogot, de például bankszámla nyitása, ingatlan vásárlása, válóper indítása még mindig tilos. Indiában pedig a legembertelenebb módon bánnak a lánycsecsemőkkel, mivel a fiúgyermeket egyszerűen értékesebbnek tartják. Sokan nem értik, miért van szükség feminizmusra még ma is, pedig az általam említett adatok szégyenszemre árulkodnak a világ barbárságáról. Hálásnak kell lennünk minden harcért és tüntetésért, ami ahhoz vezetett, hogy most mi is tudjunk művelődni és fejlődni, nem pedig már születésünktől kezdve a világ leglekicsinylőbb bugyrában vegetálni. Sokszor rájövök, mekkora kiváltság is az, hogy tanulhatok. Bármennyire sincs kedvem, mindig rájövök, hogy folytatnom kell mindazokért, akik nem tehetik meg, pedig ez a legnagyobb álmuk. Akik meg akarnak szökni a kényszerítés alól, de kezeik meg vannak kötve. Mindenkinek, aki teheti, ki kell használnia ezen lehetőségeit, amik az előző generációknak nem adattak meg. Akik csak vágytak és vágynak arra a szabad akaratra és szólásszabadságra, ami nekünk mindennapos. Az utolsó erőnkkel is harcolni kell, mert megérdemeljük. Megérdemeljük a megbecsülést, a tiszteletet és minden egyéb jogot, amitől megfosztottak minket, és amit, ha egyszer megszerzünk, a leghangosabban fogjuk megmutatni a világnak, hogy kik vagyunk mi, nők.
Zárásul, hogy az írásom elején feltett kérdésemre választ adjak: nőnek lenni számomra a világ legcsodálatosabb és egyben legmegterhelőbb feladata. Hihetetlen, mire vagyunk képesek, és hogy min megyünk keresztül mindennap, sokszor megbecsülés nélkül. Minden nehézség ellenére is a legjobbat akarjuk egymásnak, az elnyomás ellenére is teljesítünk és folyamatosan küzdünk. Küzdünk egy olyan világért, ahol már nem a nemünk, hanem képességeink határozzák meg a világban elfoglalt helyünket, és amely világra büszke lenne minden egyes felmenőnk, aki azért harcolt, hogy most, ezen véleményemet megoszthassam.
Nyitókép: Pixabay
