Minden kimondott szó, átadott dallam, kézfogás és egymás felé fordulás a megmaradást munkálja. November 15-e, a magyar szórvány napja emlékezés, jelenlét, számvetés, szelíd bizonyosság: vagyunk, még ha kevesebben is. Éppen ebben rejlik az erőnk, hogy nem magától értetődően él bennünk a kultúra, hanem döntéssel, figyelemmel, felelősséggel.
(Minden)napjainkban talán a legtöbb kérdést (sajnos) nem egymásnak, pláne nem önmagunknak, hanem egy/a mesterséges intelligenciának (GPT-5, Mesterséges Inci ChatGPT) tesszük fel.
Jómagam, akkor szoktam ,,hozzá” folyamodni, amikor azt érzékelem, hogy a gyakran absztrakt, elvont gondolkodásmódom némi racionalizálásra szorul. Ebben a témában minden bizonnyal ez a helyzet, hiszen én is egy szórványközösség része vagyok, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy látok rá magamra, ahogy egy külső szemlélő számára látszom és vagyok. Megkérdeztem hát ,,őt”, mit gondol mirólunk, szórványmagyarságról. Íme, az általános meghatározások:
,,A szórvány olyan közösségre utal, amely nem egy tömbben, nagyobb, összefüggő településterületen él, hanem szétszórtan, többségi nemzetiségű lakosság között, és emiatt nyelvét, kultúráját, hagyományait mindennapos asszimilációs hatások érik (...)
Mitől lesz valaki »szórványban élő«? Válaszok: Ha a településen a magyarok aránya alacsony (általában 10–25% alatt). Ha a magyar intézményi háttér gyengébb vagy hiányzik (óvoda–iskola–kultúrház–egyház láncolata nem működik teljes rendszerben). Ha a családon belüli kétnyelvűség mindennapossá válik.
Mitől különleges a vajdasági szórványhelyzet? Válaszok: Itt a magyar és a szerb kultúra évszázadok óta egymás szomszédai. Sokan kétnyelvűek, néha már »észrevétlenül«. Gyakori a »hétköznapi kultúrahordozás«: pl. egy néptánccsoport, egy egyházi énekkar, egy falunapi főzőcsapat tartja meg a magyar jelenlétet.
Demográfiai folyamatok (általános tendenciák): elvándorlás (gazdasági okok miatt), vegyes házasságok arányának emelkedése, ívben visszahúzódó magyar nyelvterület (határ mentétől befelé), az iskolaválasztás nyelve meghatározó: ahol nincs magyar iskola, ott a nyelv átadása gyorsabban gyengül…”
Ez van tehát, fehéren-feketén. Megélések szintjén pedig sokkal árnyaltabb, szubjektívebb lehet a kép. Az állandó mozgásban, változásban és áramlásban számomra ma, tételesen és képletesen így:
Vannak napok, amikor nem ünnepi zászlók feszülnek az idők szelén, hanem az emlékezés lágy, de megtartó mozdulatai. A magyar szórvány napja ilyen. Halk ünnep, amelyben nem a tömeg, hanem a kitartó kevesek szívdobbanása adja a ritmust. Ahol a magyar szó nem megszokásból szól, hanem minden kimondása mögött ott a döntés: „Maradok...”, „Továbbviszem...”, „Nem engedem el...”
A számok önmagukban nem mondják el a lényeget. Mert a szórvány nem csökkenés. Nem hiány és nem veszteség-krónika. A szórvány élő állapot. Az ember szívének próbája, amely arról szól, hogyan lesz a nyelv nem(csak) örökölt dolog, hanem őrzött kincs.
Ott, ahol kevesen vagyunk, minden mozdulat számít. Egy iskolaudvar, ahol még szólnak magyar mondókák. Egy kórus, amely próbál, akkor is, ha tizenkettő helyett öten jönnek össze. Egy könyvtár, ahol valaki még minden héten kinyitja a kaput (Doroszlón pl. hetente kétszer is). Egy szavalat, amelyet egy gyerek úgy mond el, mintha a levegőbe írná a jövőt. Ahol minden szó-zászló emberi kézben lobog. Ahol a kultúra nem ünnepi beszédekben él, hanem kézfogásokban, egymásra figyelésben, abban, hogy „meglátlak”.
A szórványban magyarul élni olyan, mint mindennap gyújtani egy mécsest. Nem azért, mert sötét van, hanem mert tudod: a fény valakit vár.
A jövő itt nem a nagy tervekben születik, hanem a kicsikben: összekapaszkodásban, jelen-létben. Abban, hogy még egyszer is kimondjuk azt a bizonyos ,,jó” szót, amelyet valaki tegnap már elfelejtett volna.
A szórványban élők hordozzák a nyelv egyik legmélyebb tapasztalatát: hogy a szó élő, lélegző tény-lény. Ha etetjük, él. Ha nem, elcsendesedik. Ez a szív-közép. Itt, ebben a megsokszoroz(od)ó létformában tudjuk meg igazán, mennyire törékeny és mennyire erős az, amit közösségnek nevezünk.
Nem a „periféria”. A szórvány a központ legfinomabb rezdülése. Ott látszik igazán, hogy a kultúra nem épület, nem intézmény, nem plakát. Hanem kapcsolat. Közted és köztem. A között, aki kimondja a mondatot és aki meghallja.
Ez a nap azoké is, akik a közösségért fáradhatatlanul munkálkodnak. A tanítók, akik négy diáknak tanítanak történelmet, mintha egy egész nemzedék állna előttük. A kántorok és kórusvezetők, akik próba közben néha hallgatják a csöndet, mégis újrakezdenek. A színjátszó csoportok, amelyek nem (!) ,,oltják le a villanyt”, hanem fényt kapcsolnak egyetlen izzóval és külön(ös) világot teremtenek. A hites szülők, akik fáradt estéken is mesét mondanak, mert érzik: az anyanyelv nem tananyag, hanem hazatalálás.
Mert a magyar szó addig él, amíg kimondjuk. Nem többen, nem kevesebben. Mi magunk. Mondjuk ki. Ma is. Holnap is. Akár kevesen. Akár szél ellenében. Amíg kimondjuk, addig vagyunk.
Mindezen, mélyre hatolóan racionális, amellett el- és felfelé rugaszkodó valóságok éteri megnyilvánulásainak lehetünk tiszteletteljes tanúi a magyar szórvány napjának központi ünnepségén, a nyugat-bácskai Csonoplyán, a szórvány szórványában, amelynek ,,maroknyi, de összefogásban élenjáró magyarsága” fogad bennünket.
Ótos András felvétele
A magyar szórvány napja nem a múltba tekintő szomorúság. Inkább lassú, mély levegővétel.
Rátekintés arra, mit hordozunk egymásban. Együtt lesz a szórvány- és szigetmagyarság. Az ünnepi műsorban Bácsgyulafalva, Doroszló, Hertelendyfalva, Kúla, Bácskertes-Kupuszina, Muzslya, Nemesmilitics, Szilágyi, Törökkanizsa, Zombor és Csonoplya népi énekesei, hangszeres együttesei, táncosai, szólistái, színjátszói, versmondói és mesemondói mutatkoznak be, ,,vallanak gazdag hagyománykincsünkről, szülőföld- és nemzetszeretetükről, de arról is, mit jelent számukra az összekapaszkodás, ekként mit az együtt lüktető mindennapok oltalmazó építkezése.”
Így hát ez a nap nem pusztán kalendáriumi alkalom. Sokkal inkább megerősítés abban, hogy a szórvány nem a háttér, nem a perem, hanem az a hely, ahol a közösség legfinomabb fonatai szövik az élet(ünk) fonalát. Ahol a nyelv és az identitás nem adottság, hanem vállalás, mert minden egyes ember számít.
Ma arra nézünk rá, kik vagyunk, hogyan tartjuk egymásban a lelket és a fényt, ugyanis a közösség addig él és hat, amíg megjelenünk benne. Ma is, holnap is – állhatatossággal. Nemcsak (meg)maradunk, hanem hisszük és reméljük, hogy tovább is ad(hat)unk.
