Az anyanyelv nemzetközi napját 2000-ben ünnepelték először, miután 1999-ben az UNESCO közgyűlése Banglades javaslatára az anyanyelv napjává nyilvánította február 21-ét, felhívva a figyelmet a nyelvi sokszínűségre és gazdagságra.
E jeles nap kapcsán két személyes történet jut először az eszembe. Csaknem húsz éve már, hogy egy kedves ismerősöm kijelentette, hiába tanult az óvodától az egyetemig magyar nyelven – az anyanyelvén –, a nagyváros szülöttjeként és lakójaként a szerb olyannyira erős hatást gyakorol rá a környezet és a barátok révén, hogy hosszas tanulás után is jobban tud szerbül, mint magyarul. Tudatosan és a szűk lehetőségek tükrében nem kis küzdelmek árán választották a családban a magyart az oktatás nyelveként, ez a törekvés mégsem bizonyult elég erősnek a környezetnyelvvel szemben. Tisza-parti városban felnőve igencsak meghökkentem ezen a kijelentésen, talán akkor ébredtem rá arra, hogy az anyanyelv nem feltétlenül azt jelenti, hogy azt a nyelvet ismerjük a legjobban; jelölhet inkább hovatartozást, kötődést, ragaszkodást.
A Magyar Szó későbbi, szórványtelepüléseket bemutató sorozatában, amelyből két könyv is született, számos alkalommal olvashattunk hasonlóról. A riportok többségében arról számoltak be a megkérdezettek, hogy bár a magyart igen szűk körben van alkalmuk használni, sokszor csak otthon, esetleg az idősebbekkel társalogva, és szinte az élet minden terén szerbül beszélnek, mégis a magyart tekintik anyanyelvüknek.
Alig tíz évvel később egy másik, ehhez kapcsolódó kijelentésen döbbentem meg. Egy nagypapa mesélte büszkeséggel a hangjában a külföldön új életet kezdő családtagokról, hogy a kis unoka mindössze néhány hónapos külföldi iskoláztatás után már jobban beszéli a célország nyelvét, mint a magyart, sőt lehet, hogy utóbbit lassan el is felejti. A család számára ez a tény minden bizonnyal a túlélést, a sikeres újrakezdést, a zökkenőmentesebb beilleszkedést jelentette egy ismeretlen országban, ami teljesen érthető, és nem elítélendő.
Mégsem tudtam leplezni a meglepettségemet amiatt, hogyan tudja valaki ilyen könnyen eldobni mindazt, amit az anyanyelv jelent (még ha valószínűleg nem is ment ez olyan „könnyen”, esetleg kényszerűségből került a család ilyen helyzetbe). Eszembe jutott az ismerősöm, aki keményen küzdött, tudatosan választottak számára óvodát, majd általános iskolát, vállalta az anyanyelvű középiskolai és egyetemi tanulmányokkal járó, ez esetben nehezebb utat.
Mindkét történet mélyen megérintett, és eltartott egy ideig, mire a helyükre tudtam tenni őket (ami persze nem jelent sem egyetértést, sem ítélkezést). Tisza mentiként egyszerűen nem értettem a mögöttük rejlő igazi indíttatást. Ennek magyarázata, hogy Vajdaságnak, a Délvidéknek vannak olyan térségei, amelyeknek lakói talán nincsenek tisztában azzal, milyen szerencsések az anyanyelvhasználatot illetően (is). Szülővárosomat e tekintetben röviden úgy jellemzik, hogy az ember itt szinte bárhol megértetheti magát az anyanyelvén – és ebbe a magyar is beletartozik: az iskolában, a munkahelyén, hivatalos ügyintézés közben, az orvosnál, az üzletekben… Ezek a hétköznapi helyzetek valójában azt mutatják, milyen széles az anyanyelv, esetünkben a magyar nyelv használati köre az adott térségben. Nemcsak a családban, hanem annál sokkal tágabb körben is bátran beszélhet az ember magyarul, és ez igen nagy áldás.
Mennyivel nehezebb a dolga annak, aki szembesülve a problémával, miszerint nem ismeri kellően az anyanyelvét, próbál tenni ez ellen? Mennyivel könnyebb (vagy talán nehezebb?) a dolga annak, aki hagyja elhalványulni ezt a csodálatos tudást?
A Tisza menti lét hátránya, hogy sokáig meglehetősen hézagos volt a kapcsolatom a környezetnyelvvel – ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. Az is lehet, hogy ennek okai között valamiféle akaratlan ellenállás is megbújt. Kellett hozzá kis idő és a nyelvismeret hiányából fakadó néhány kellemetlen helyzet, hogy a hozzáállásom megváltozzon. Úgy jártam, mint az első történet szereplője, csak éppen nem a magyar, hanem a szerb nyelvvel, és a felzárkózás azóta is tart.
Mint ismert, a világnap üzenete az, hogy felhívja a figyelmet a nyelvi sokszínűségre és gazdagságra. Már magának az anyanyelv szónak a keletkezése is nyelvek sokféleségét tárja elénk. Eredetét tekintve ugyanis német mintájú tükörfordítás, a nyelvújítás során alkották meg, és más nyelvekben is hasonló mintát követ: Muttersprache, materna lingua, mother tongue, langue maternelle, maternji jezik stb. Mit is jelent a nyelvi sokszínűség és gazdagság számunkra magyarként, délvidéki, vajdasági magyarként? Már csupán az anyanyelvünkben tetten érhető, gondoljunk csak a különféle nyelvjárásokra, amelyek az egész magyar nyelvterületen, azon belül Vajdaságban is színesítik a köznyelvet. A „délvidéki” jelző további gazdagságra utal, hiszen a térségben megmutatkoznak más nyelvek is, köztük a környezetnyelv. Ez azonban már nemcsak gazdagságot jelent, hanem nehézséget is. Anyanyelvünk mellé ajándékba kapjuk még egy nyelvnek a szűkebb-tágabb ismeretét, csakhogy ez egyúttal azzal járhat, hogy az eredetire, arra a másikra, amelyikbe beleszülettünk, még jobban kell vigyáznunk.
Felidézhetjük Sebő Ferencnek a hagyományokkal kapcsolatos ismert mondását, miszerint azokat nem ápolni kell, mert nem betegek; nem őrizni kell, mert nem rabok; csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket. Az anyanyelvre vonatkozóan az első két kijelentés éppen fordítva érvényes: igenis ápolni kell, igenis őrizni kell, de nem úgy, mint egy beteget vagy egy rabot, hanem mint a legféltettebb kincsünket, mert akkor maradhat meg, ha élünk vele, és ha megéljük. Beleszülettünk ugyan, de talán egy élet sem elég ahhoz, hogy kellőképpen megismerjük, és ennek érdekében nemegyszer keményen kell dolgoznunk, vállalva az ezzel járó kihívásokat, a nehezebb utat. Mindeközben bátran szétnézhetünk a környezetünkben, a világban, megismerkedhetünk mások anyanyelvével (mother tongue, langue maternelle, maternji jezik…), hogy ne csak a beszédre nyíljon alkalmunk, hanem a beszélgetésre is.
Nyitókép: pixabay.com
