Bontják. / Nem bontás az, inkább rombolás. / Köllött mán, roncstelep vót az, nem futballpálya. / Akkor is a miénk volt. Szegedieké. / De akkor is bontják. Csudacsarnok épül a helyére, azt mondják. / Épülhet. Nem nekünk épül. / Azé jó, hogy a Zsiga esztet mán nem élte mög.
Lustán kavarogtak a mondatok a víztorony tövében. A négy fenék már a pad deszkáján összegyűlt decemberi hideget, nyolc vöröslő fül a délelőtti csöndet felhasító trolik hangját tűrte. Tekintetük úgy pásztázta a város egyik legszebb terét, mintha fel akarnák falni. Pedig a szépségtől még nem lakott jól senki, az ő bajuk meg az volt, hogy már elfelejtették a reggeli ízét, és forró levesről álmodoztak.
– Tényleg jó. Neki már jó – sóhajtott egyikük, és egy percig nem pazaroltak több szót. Alámerültek az emlékezésbe, és a Tisza-parti stadiont meg Zsigát látták maguk előtt. Zsigát, aki fiatalon úgy hajolt meg, mint aki elvárja, hogy minden néző neki tapsoljon. Öregen meg úgy, mint aki az egész világtól kér elnézést. A nézők tapsát már régen elfújta a szél, amikor a világ hol egy mosolygós asszony, hol egy morcos férfi képében zavartan rácsodálkozott, és néha markába csúsztatott egy húszast, egy ötvenest, talán még egy százast is. Zsiga örömére, saját lelkiismeretének megnyugtatására.
Zsiga napról napra, egyik fröccstől a másikig tervezte már régen az életét, mit sem törődött azzal, hogy otthon család várja, gyönyörű asszony, gyönyörű lány. De ha leülhetett árnyas fák alá, néha még mesélt régen elsorvadt évekről, amikor neki is csorgatott sikert az élet. Nem is keveset. Ezrek figyelték minden léptét a Tisza-parti futballpályán, NB I.-es rangadón magát Varga Zolit, a Fradi sztárját őrizte, hogy aztán ezerszer felidézhesse, hogyan ültette hintába a zöld-fehérek kedvence.
– Figyelj, Zsigám, húsz másodpercen belül lövöm rólad az első gólt. Igen, ezt mondta, esküszöm. És, ha hiszitek, ha nem, úgy viharzott el mellőlem, mint akinek rakétát dugtak a fenekébe. Mire észbe kaptam, már rezgett is háló, és ezt megismételte még háromszor. Zseni volt az, kérem alássan – színezte Zsiga a harmincnál több éven át is felmelegíthető történetét.
Mesélt futballpályák izzadságszagú öltözőjében, mesélt, amikor már nyugdíjas spílerként tiszti rangban, nyomozó úrként erősítette a rendőrség csapatát. Kirúgták? Leszerelt? Az igazság már régen eltévedt a szegedi éjszakában, amikor Zsiga benzinkutas lett, olajcsempészekkel kötött jó üzletek aranyozták be napjait, szép lányok az éjszakáit. Étterem teraszán pörgött kezében a frissen váltott német márka. Még érezte rajta a szabadkai, topolyai, palicsi gazdák ujjának melegét, akik soha nem hitték, hogy a gázolajért, benzinért adott pénz végtelen vándorútjának egyik fontos állomása lesz Zsiga tenyere.
Hogy mikor dőlt rá a szerencsétlenség? Mikor cserélte zsírfoltos, koszos, tépett kabátra a valutás boltban dollárért vett bőrdzsekit? Ugyan ki tudja már?
– Nem bírt Varga Zolival, nem bírt a piával. Szoros emberfogásban játszott vele a szesz.
– Lecsúszott. Az ereje elszállt. Elitta az eszét. Azt mondják, hideg éjszaka hűlt ki egy lépcsőház alagsori sötétjében. A sírját meg sem találnám. Van neki egyáltalán? Hol gyújtsak emlékére gyertyát? – simogatta sálját a négy toprongyos egyike, és nagyot nyögve állt lábra, két ököllel egyenesítette fájós derekát.
– Meghalt? Dehogy halt meg – állt meg mellettük egy bajuszos férfi. – Nekem azt mondták, hogy valakitől kapott egy labdát, egy igazi bőrfocit. Aztán éjszaka előbb csak bökdöste a lábával, majd már dekázott vele, nevetve táncolt lábán a bőrgolyó. És mire hajnalban kiértek a piacra az árusok, már kicselezett minden szemeteskukát, a halas bódéját, de még a hentesét is. Aztán majdnem rúgott egy gólt a víztoronynak, de a labda kipattant az egyik tégláról, és meg sem állt az első felhőig. Zsiga meg ugrott utána, egyik felhőről a másikra kergette a labdát. Azt kiabálta: te csak egy bőrdarab vagy, nem a fradista Varga Zoli, te aztán el nem lógsz előlem. És így rohant át a város fölött a Zsiga elől menekülő labda és a labdát üldöző Zsiga. Aztán a Fehértónál, ahova a vadkacsákkal együtt néha víz fölött szállnak az angyalok, Zsiga utolérte a focit. És puff! Akkora gól rúgott a mennyország csapatának, hogy még mindig rezeg a háló. Többen is látták, mind hiteles szemtanú – mutatott az ég felé a bajuszos. Régen versei kötetben is megjelentek. Manapság elhasznált, gyűrt ballonkabátban suhant át a téren, kalapemeléssel kínálta ezt a néhány mondatot.
– Szóval elfutott a felhőn?
– El – mutatott az ég felé a költő.
– Bolond vagy. Bolond költő, versköltő, pénzköltő – vihogtak mind a négyen –, és boldog karácsonyt! – kiáltottak a férfi után.
– Azért a Zsigáért tényleg kár, nem volt az rossz ember – motyogta a legöregebb, és erősen markolta mind a négy nejlonszatyrát. Lassan csoszogtak, apró kortyot nyeltek a nejlonflaskában lötyögő borból. Tértől búcsúztak, Zsiga emlékét a padon felejtették. De fülükben visszhangzott az ordítás, a húszezer torokból kirobbanó öröm, amikor Zsiga, aki mellől, akárhogyan is őrizte, tépte, markolta, négy gól rúgott a fradista Varga Zoli, egyszer betalált a kapuba. Igaz, csak egyszer, de mégiscsak betalált…
– Tiszteletem, ha segítene egy kis pénzzel – motyogták, amikor, a sarokra érve, öltönyös úr zárta be éppen a napfényben fürdőző autóját. Durcás „Nincs!”-től nem tört derékba jókedvük: advent van, karácsony jön, a városban több helyen is osztanak meleg ételt, és úgyis jön olyan, aki a kezükbe nyom egy üveg borra elég forintot.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
