12. rész
Apó kapát kalapál
Sándor János nagyapám, vagyis János apó, mindig burungozott magában. Haragosan odébb ment, ahol az átállt falubeliek a partizánhőstetteket emlegették, mert azokra nem volt kíváncsi. A két háború között vagyontalan napszámos, föld nélküli zsellér volt. A háború alatt hetente gyalogolt el Pancsován túl, északnak Franczföldre (Ferenchalom, ma Kačarevo), ahol egy német nagygazda birtokain dolgozott. Megbízható munkás volt, és ha túl sok volt a munka, a család tagjait is magával vihette kapálni, aratni, kukoricafosztani. A háború végén az oroszok közeledtével a német gazdaasszonya, Juli néni, aki hiába várta vissza a fronton szolgáló urát, összepakolt. Mindenféléket apónak akart ajándékozni. Kocsit, lovat, szekeret, mezőgazdasági gépeket, még tehenet is. Juli néni tudta, hogy szegényeknek adja. Apó azonban nem fogadott el semmit. Azt mondta, ami nem az övé, ahhoz nincs joga. Aztán bejöttek a partizánok, és összeszedték a német lakosságot is. Franzföldön akkoriban 99 német embert öltek meg. Nagyapám soha többé nem járt vissza Franczföldre, soha nem is lett belőle nagygazda. Apámat mégis kitaníttatta bognár-asztalosnak.
Meglepődtem, amikor Kóka Rozália könyvében (Bukovinai székelyek a történelem országútján, Fekete Sas Kiadó, 2022, Budapest) Vetőné Pásztor Mária túlélő 2021-es vallomásában Sándor János nevét említette: „Hothyvára nevű községben… akkor jött a parancs… hogy a székelyeknek el kell hagyni a falvakat. A papunk mondta ezt, meg Sándor János, aki magyar ember volt. Ő Székelykevén lakott, onnan járt át hozzánk…”
„Krisztus lova”
Gáspár Mihály anyai nagyapám is szegényparaszt volt, józseffalvi és istensegítsi ősökkel. A háború után az örökölt maximuma öt hold föld volt, jórészt nadrágszíjparcellák, amelyeket becsülettel megművelt. A Parton volt másfél lánc kitűnő termőföldje, a földvagyon többi része a kiszáradt Badrik partjánál, a Burkátok felé, az Egyláncokban és a Ponyovicnál volt, kilométerekre egymástól. A háború vége felé egyszer fuvarozott valamit, és egészen Nagybecskerekig szekerezett el, egy kukoricásból a partizánok rárontottak. Őt végül nem bántották, de elhajtották a két szép igáslovát. Soha nem látta viszont őket.
Székelykevén a beszolgáltatások idején két alkalommal is teljesen lesöpörték a padlását. Amikor ellenállt, bezárták a községháza pincéjébe, a bajuszát is kitépték, úgy megpofozták. Végül aztán hazaengedték. Templomba járó volt, és a világ legszelídebb parasztembere. Soha nem árulkodott vagy irigykedett, nem mondott senkiről rosszat. A falu felcsere volt, de pénzt a segítségért nem fogadott el soha. Elgondolkodtató dolgokat mondott:
A bajba jutotton mindig segíteni illik.
A legszebb a parasztmunka. Annál szebb nincs is.
A növényekkel és a jószággal sosincs baj.
Hallgatni arany.
Isten áldásával, a jég hátán es megélünk.
Ilyesmiket. Nem káromkodott. Ha bosszús volt, vagy elkeseredett, akkor is csak magában dúdolgatott. Ha ez nem segített, akkor fütyörészgetett, s ha még ez sem, nagy végre kifakadt: A mindenségit! A Krisztus lova ne legyen!
Ezt még a pap is megmosolyogta.
