Stephen King, az amerikai „horrorkirály” 1977-ben publikált először Richard Bachman írói néven, kilétét négy közölt regény után, 1985-ben kényszerűségből fedte fel, majd újabb négy regényt jelentetett meg ezen a néven. Előfordult, hogy King a társszerzőjeként tüntette fel Bachmant.
Az álnév története megér egy misét. King önbizalomhiánnyal küszködött. A számára világhírt hozó első regényének, a Carrie-nek a kéziratát a kukába dobta, ahonnét a felesége, Tabitha kihalászta, és ez a kézirat 1974-ben elindította a „király” karrierét, aki máig vagy félmilliárd kötetet adott el a munkáiból. A kétség viszont a sikeres kezdet és a töretlen folytatás után is gyötörte – meg szeretett volna győződni róla, hogy olvasói nem az első könyvsikeréhez köthető neve, hanem alkotói tehetsége miatt vásárolják a könyveit. Ekkor találta ki Bachmant, akinek tollából olyan sikerek kerültek a boltokba, mint A hosszú menetelés, a Sorvadj el! meg A menekülő ember.
King elégedett volt a kísérlet eredményével, és ki tudja, meddig folytatta volna Bachman életművét, ha egy könyvesbolti eladó le nem buktatja. A szemfüles olvasó megérdemli, hogy megemlítsük a nevét: Steve Brown vette észre a stílusbeli hasonlóságot King és Bachman regényeiben, és gyanújával felkereste a könyvkiadót. A megkeresésre hamarosan maga King jelentkezett nála, bevallotta a névcserét, ezt követően a Bachmanként írt Tortúra című regényét ismét saját neve alatt, Kingként adta ki. Ezzel azonban Bachman nem tűnt el az irodalmi porondról. A lebukást követően a raktáron maradt köteteit elkapkodták, ezért King a népszerűségét meglovagolva, később is közölt műveket „szerzőtársa” neve alatt. Bachman első regénye viszont méltatlan sorsra jutott. Angolul a haragot vagy a dühöt jelentő Rage volt a címe, és egy elképzelt iskolai erőszakról szólt. Tekintettel az államokban elharapódzó iskolai lövöldözésekre, ennek a regénynek újabb kiadása nem született.
Bachman nem csupán íróként, hanem meg nem nevezett regényhősként is tovább él, alakja megjelenik a Ragyogás meghasonlott írójában meg a Halálos árnyék életre kelő és fenyegető alkotói entitásában. (Zárójelben teszem csupán hozzá, hogy Kingnek valós szerzőtársai is vannak, egyikük a fia, Owen – a másik fia, Joe Hill íróként nem viseli a King vezetéknevet, nem akar apja nevének árnyékában alkotni –, a másik Peter Straub, akivel együtt írták a Talizmán és A fekete ház című horror-fantasyket.)
Az eredeti nyelven 1981-ben megjelent Bachman-regény kevésbé népszerű, mint A menekülő ember vagy a Sorvadj el!, amelyekből filmváltozat is készült, nem beszélve a lelki terrortól túlcsorduló Tortúráról. Ennek okát talán abban kereshetjük, hogy se nem horror, se nem thriller, hanem hagyományos értelemben „irodalmi” mű. Ám ez a megállapítás senkit se tántorítson el az olvasásától, a sorok mögött mindvégig jelen van a Bachman/King szerzőpáros sziporkázó, fordulatos stílusa. Csak éppen nem hátborzongató. A magyar kiadás külalakra sem tört népszerűségre, papírborítós, a fordítás sem King regényeinek állandó magyar fordítójának a munkája. A címlap markáns, ám nem túl sokatmondó.
Az elmúlt század amerikai kisvárosában játszódó történet központi szereplője Bart Daves – akinek a neve nem fontos, ő a tipikus amerikai kisember, átlagpolgár megtestesítője, a kiszolgáltatottság kétségbeesett ikonja, aki a klisészerű westernhagyományok mintájára saját kezébe veszi a körötte zajló dolgok alakítását, ami nagyon rossz irányt vesz, és korántsem happy enddel zárul a történet. Bachman/King megmutatja, hogy miként fordul ki önmagából a tehetetlen, befolyás nélküli egyed a rátelepedő nyomás alatt, és mivé képes változni. Valójában két lehetőség közül választhat: elfogadja, amit a számára megfoghatatlan, elérhetetlen, de az őt gyötrő hatalom rászabott, vagy mindazt feláldozva, amiért harcolni érdemes, szembefordul vele. Sajnos, mindkét választási lehetőség ugyanoda vezet – mindent elveszít, ami fontos neki. Eleve megnyerhetetlen háborút folytat. A motivációját értjük: az épülő autópálya új ága miatt elveszíti a munkahelyét, a két évtized boldog emlékeit megtestesítő otthonát, családját. Azt viszont nem tudjuk meg, miért folyamodik fegyverhez és robbanószerekhez, ehhez ebből a személyes drámából hiányzik a főhős karakterének aprólékos felépítése. Bachmannak ezt megbocsáthatjuk, de Kingnek már nem. A cselekmény is kevés ebben a csaknem 400 oldalas regényben, eleve túlírt, egy hosszabb novellában hatásosabb lett volna.
Ráadásul se nem thriller, se nem horror – hiányzik belőle a borzongás, a valóságon túli elem, még a kötet címének fordítása is becsapós, az ott szereplő út nem azért átkozott, mert valaki elátkozta, és furcsa események történnek a közelében, hanem az útépítés okozza a főhős minden baját. Azt viszont el kell ismernünk, hogy a szerző olyan banális témából, mint az útépítés, lélektani regényt alkotott. Együtt tudunk érezni Bart Davesszel a gyászában, ám képtelenek vagyunk sajnálni a bukását. Hiába lélektani dráma a regény, Daves dacos eltökéltsége indokolatlannak, elkerülhetőnek tűnik.
Összegezve: egy korai, nem horror, nem is thriller jellegű Stephen King-regényt olvasunk, amely eredeti megjelenését követően három évtizeddel került a magyar közönség elé, ráadásul amelyben szerzői alteregójának, Richard Bachmannak kívánt megfelelni. Azoknak a King-rajongóknak viszont ajánlani merészelem, akik kíváncsiak arra is, hogy miként írt, amíg nem vette körül magát belső démonokkal és külső lidércekkel.
