A valódi értékteremtés művészete

Ötzi, a jégember cipője a legrégebbi cipőleletek közé tartozik, ám valamivel még régebbire datálnak egy Örményországban talált cipőt, ami a becslések szerint az i. e. 3500-as évekből származik, míg a legrégebbi szandálra az amerikai Oregonban bukkantak, és a szakemberek szerint nagyjából tízezer éves lehet. A kutatók szerint az emberiség már negyvenezer évvel ezelőtt is viselhetett kezdetleges lábbeliket. Amióta jár az ember, azóta küzd azzal is, hogy a lábbelije legyen jó, vízhatlan, kényelmes, védje meg a lábát, télen tartsa melegen, nyáron pedig hűtse, feleljen meg mindenféle tevékenységnek és körülménynek, ne menjen szét, sőt az sem árt, ha tetszetős. Ha jobban belegondolunk, elég sok igénynek kell megfelelnie egy lábbelinek ahhoz, hogy eleget tegyen a küldetésének, és ezek az elvárások voltaképpen alapvetőek.

Idővel fejlődésnek indult a cipészmesterség is. Nagyot ugorva az időben, visszatérve a mába, azt mondhatjuk, hogy az elvárások a lábbelik iránt nem igazán változtak, ugyanakkor a cipészmesterség kihalófélben levő szakmává vált. Egyebek mellett erről is szó esett nemrég a szabadkai Szekeres László Alapítvány rendezvényén, ahol a különleges szakma rejtelmeibe Nyers Attila palicsi cipészmester avatta be a közönséget. A mester, aki egy ma már több mint hatvanéves családi vállalkozást visz tovább, saját elmondása szerint szinte beleszületett a cipészéletbe.

– Ha visszamegyünk az időben, egészen 1965-be, akkor láthatjuk, hogy az volt az az év, amikor az anyukám és apukám visszajöttek Újvidékről, ahol egy cipőgyárban dolgoztak, tulajdonképpen ott ismerkedtek meg egymással. Elhívták őket, hogy dolgozzanak Magyarkanizsán, végül anyám kapott munkát, apám viszont nem. Apukám – aki ludasi születésű volt – erre azt mondta, hogy inkább vesznek Palicson egy kis üzlethelyiséget. Így is tettek, és innen indult el a családi vállalkozásunk története. Én 1966-ban születtem, a húgom pedig 1971-ben – hangsúlyozta Nyers Attila, aki nem tagadja, a húgával együtt szinte a cipők között nőttek fel.

– A szüleim éjjel-nappal dolgoztak. Apám gyártotta és javította a cipőket, anyám pedig próbálta eladni azokat az ócskapiacon meg a tejpiacon. Közben múlt az idő, én is egyre cseperedtem, és elkezdtem iskolába járni. Anyukámnak eszébe jutott, hogy apa is visszamehetne az iskolába. Ő pedig hallgatott rá, beiratkozott a belgrádi cipőipari főiskolába, amit be is fejezett, és 1976-ben a kanizsai cipőgyárban helyezkedett el önálló beszerzőként. A dolgok jól alakultak, felfelé haladt a ranglétrán, kommerciális igazgató és termelési főnök is lett. A kilencvenes évekig ott dolgozott, a családi céget anyám vitte tovább, közben nevelt bennünket. Apám nagyon elfoglalt volt, lelkiismeretesen dolgozott, és sok üzletféllel tartotta a kapcsolatot – emlékezett vissza a cipészmester.

Minden a faklumpákkal kezdődött

Nyers Attila kezdetben elsősorban a lábbelik eladásánál segédkezett, majd pedig a faklumpák gyártása ragadta magával. Egy ideig apja mellett dolgozott, akitől igyekezett ellesni a szakma csínját-bínját.

– Amikor elértem a nagykorúságot, úgy gondoltam, jó lenne pénzt keresni, és én is elkezdtem piacozni, így lett egy kis zsebpénzem. A húgom is dolgozott, amikor elmentem katonaságba, a szüleinkkel együtt készítette a talpakat. A nyári időszakban nagyon szép fatalpú papucsokat csináltak. Miután visszajöttem a katonaságból, alkalmam nyílt Svédországba menni, és ott nagyon megtetszettek a faklumpák. Igaz, apukám már azelőtt is készített klumpákat, neki is Svédország adta az ötletet, én viszont szerettem volna ebben továbbfejlődni, még többet készíteni, sorozatban gyártani azokat. Ez volt az első termék, amit személyesen készítettem. 1989-ben elkezdtem önállóan is dolgozni a szüleim mellett. Az apukám javította a régi cipőket és készítette az újakat, én pedig a papucsokkal foglalkoztam. Miután 1992-ben megnősültem, elkezdtem gondolkodni egy olyan jellegzetes saját terméken, amely iránt érdeklődés mutatkozhat majd a vásárlók részéről – mesélte a cipészmester, hozzátéve, akkoriban igyekeztek többféle tevékenységet is végezni párhuzamosan.

– Azokban az időkben kereskedéssel és cipőkészítéssel párhuzamosan foglalkoztunk. Apám a javításra is nagy hangsúlyt fektetett. Azt mondta, azzal is lehet keresni. Ebben volt valami, mert régebben az emberek nem váltogatták olyan gyorsan a cipőiket, mint mostanság. Amikor valamilyen problémájuk akadt vele, nem az volt az első gondolatuk, hogy kidobják, hanem az, hogy elviszik megjavíttatni. Ennek ellenére én továbbra is azt terveztem, hogy papucsokat fogok gyártani, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben. Ami a technológiát illeti, eleinte hagyományos módon, kézzel varrtuk a cipőket, később azonban kezdtünk befektetni varrógépekbe is, aminek különösen akkor volt nagy jelentősége, amikor sorra érkeztek a megrendelések, ráadásul sok esetben rövid határidővel, így rövid időn belül sok lábbelit kellett elkészítenünk – mesélte a cipészmester.

Továbbvinni a családi vállalkozást

Nyers Attila saját bevallása szerint idővel mind jobban megszerette a cipészmesterséget, amiben a valódi értékteremtést is felismerte. Amikor az apja idősebb lett, mégis komolyan elgondolkodott azon, hogy tovább vigye-e a családi vállalkozást.

– Apám mindig azt mondta: fiam tanuld meg jól a szakmát! Én pedig megfogadtam a tanácsát, és maradtam a családi vállalkozásnál. Amikor apuka meghalt, önállóan kezdtem el dolgozni, de úgy éreztem, nagy űr maradt utána. Apa a vállalkozásunk és a családunk tartóoszlopa volt. Még észhez sem tértem igazán, amikor elkezdtek érkezni az újabbnál újabb megrendelések – hallottuk a cipészmestertől, aki édesapja halála után önállóan kezdte készíteni a karaktercipőket is, továbbfejlesztve az apja alapmodelljét. A mai napig is rendszeresen készít kényelmes, tetszetős, a célnak megfelelő lábbelit, cipőket, bakancsokat és csizmákat egyaránt művelődési egyesületek megrendelésére, illetve táncosok számára is.

– Valamibe még bele kellett tanulnom, például abba, hogyan készítsek ívelt, fonott, kemény szárú csizmát. Ki kellett találni, hogy mit tegyünk bele, miképpen érjük el azt, hogy legyen tartása és kemény maradjon, ám végül ezt is megoldottam. Amikor valamit sikerült elérnem, mindig apukára gondoltam, hogy milyen büszke lenne rám. A továbbiakban karaktercipőket is készítettem, továbbfejlesztetve apuka alapmodelljét, és különböző színeket is használtam. Úgy gondolom, hogy amit a szakmában a karaktercipőkkel el lehet érni, azt nagyjából el is értem. Ezt onnan tudom, hogy amikor tavaly a budapesti táncháztalálkozóra mentem, kíváncsiságból megnéztem, hol tartanak a cipészkollégák. Összehasonlítást végeztem a minőséget meg az árat illetően is, és ezek után azt mondhatom, hogy a cipőket nem szükséges Magyarországról hozatni, itt is beszerezhetők – fogalmazott Nyers Attila, aki mindig olyan magával ragadó lelkesedéssel beszél a hivatásáról, erről az egykor oly népszerű mesterségről, valamint a felhasznált alapanyagokról, az alkalmazott eszközökről, hogy az ember szinte kedvet kap ahhoz, hogy maga is kipróbálja. Mint mondta, egyes cipőket még ma is kézzel varrnak, nem használnak mindegyikhez varrógépet, különösen azokhoz nem, amelyeket lábra szabva készítenek el. Vannak ugyanis olyan vásárlóik is, akiknek a megszokottól eltérő a lábformája vagy kifejezetten nagy a lába.

– Nem mindenki talál neki való cipőt a tömeggyártással készített lábbelik kínálatában, pláne nem olyat, ami tartós. Az ilyen cipőket időigényesebb elkészíteni. Különleges esetekben egy nap csak egy cipőt sikerül elkészíteni. Mi lábra szabottan is készítünk lábbelit, a vevő pedig azt is kiválaszthatja, hogy milyen színűt szeretne, hiszen egyesek a barnát, mások a bordót vagy a kéket kedvelik – emelte ki a cipészmester, akitől azt is megtudhattuk, hogy milyen részekből és anyagokból készülnek a cipők:

– A bőr minőségét a fogásáról állapítom meg. Akkor jó a borjúbőr, vagy az üszőbőr, ha puha. Az jó érzés lesz a lábnak is. A béléseknél is használok tiszta bőrt, kívülről azonban mindenképpen. Minél vékonyabb az anyag, annál puhább lesz a cipő – magyarázta Nyers Attila, aki arról is beszélt, hogy az olcsó, rossz minőségű, tömeggyártású cipők javításával nem nagyon érdemes foglalkozni, a jó anyagból készült, jó minőségű lábbelit azonban érdemes megmenteni, igaz, olykor nemcsak a cipők készítéséhez, hanem a javításukhoz is szükség van a kreativitásra.

– Van, amikor a javításon is agyalni kell. Egyszer egy illető hozott egy cipőt, amihez nagyon ragaszkodott, ám olyan állapotban volt, hogy szinte azt sem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Végül szétszedtük, és csaknem minden darabját kicseréltük, a talpát, a sarkát, a bélését, mondhatni, teljesen felújítottuk. Hoztak már ugyanakkor olyan cipőt is, ami jó bőrből készült, ám gyenge talpakon állt, azon minden kétséget kizáróan érdemes volt dolgozni – fejtette ki a cipészmester.

Szeressük a cipőinket!

Nyers Attila nem tagadja egy ízig-vérig cipész esetében nélkülözhetetlen tulajdonság az elhivatottság, a türelem és a kézműves munka iránt érzett szeretet, ám még ezek birtokában is vajmi kevesen foglalkoznak kézzel készült cipőkkel, mivel időigényes, bíbelődős, sok munkát igénylő tevékenységről van szó, amivel ráadásul nem is lehet túl sokat keresni.

– A cipész szakma szép és tradicionális, de léteznek ennél jóval könnyebb szakmák is, amelyek több pénzt hoznak, ezért a fiatalokat értelemszerűen nem vonzza. Sok gondolkodással is jár, magam is sokat agyalok azon, hogy miként tudnék még jobb és még szebb cipőket készíteni, amelyek még inkább elnyerik a vevők tetszését, és ezáltal még keresettebbekké válnak. Tanulunk is folyamatosan, főként a karaktercipőket illetően, minden jó tanácsot elfogadunk a táncosoktól – hangsúlyozta Nyers Attila, aki arról is beszélt, hogy megannyi egyéb régi szakmához hasonlóan a cipészmesterséget is eltiporja a tömeggyártás, ugyanakkor szerinte mindig lesz igény a minőségi lábbelik iránt, ezért talán még van jövőjük.

– Igyekszem optimista maradni. Amikor örömet látok a vásárlóink arcán, akkor az nekem is nagy örömet szerez. Mi szívvel-lélekkel készítjük a cipőket, ezeknek a lábbeliknek lelke van. Nagy öröm a számomra a táncosokat is látni, hogy jól mozognak a cipőinkben. A vásárlóban mindig az ember érdekel elsősorban. Gyakran a beszélgetést nem is a cipőkkel kezdjük. Megtudakolom, honnan jött, mi járatban, és utána ránézek a lábára. Ennyi év után ránézésre is meg tudom állapítani, hogy az illető hányas cipőt visel. Amíg élek, igyekszem továbbvinni mindazt, amit a szüleimtől tanultam, amit tőlük kaptam útravalóul az életben. Szerintem most is látnak bennünket, és szurkolnak nekünk, hogy minden jól sikerüljön. Végezetül csak azt mondhatom, hogy szeressük a cipőinket, vigyázzunk rájuk, ha egy kicsit szétmennek, ne dobjuk ki azonnal, javíttassuk meg őket. Ehhez kapcsolódva azt is szoktam mondani, hogy a mi munkánk környezetkímélő – fogalmazott a palicsi cipészmester.