Házfelújítás kellős közepében vagyunk, már megint. Három évvel ezelőtt a házunk konyháját és nappaliját szépítgettük, most meg a folyosónak és néhány szobának ugrottunk neki. Akkor attól szenvedtünk, hogy az udvaron főztünk, és ott is étkeztünk, most meg attól, hogy gyakorlatilag a nappaliban élünk mindannyian.
Hihetetlen, hogy mennyire hiányzik az embernek a komfortérzet, ha felborul a megszokott rend, ha esetleg másik szobában kell aludni, ha a ruhákat máshová kell pakolni ahhoz, hogy valahogy átvészeljük a munkálatok idejét. Lassan két hónapja tart a káosz, és egyre kevesebb a türelmünk.
Az első hetekben még nagy lendületet éreztünk, semmi sem tűnt akadálynak, még úgy sem, hogy a folyosón földes talajon közlekedtünk, ugyanis fölszedtük a régi, földbe rakott kőlapokat, és azon a folyosón esténként megfürödve, pizsamába öltözve, tisztán vonultunk végig, hogy bejussunk a lányok szobájába, ahová több ágyat is bezsúfoltunk, hogy ott éjszakázzunk. Azóta már betonalapon megyünk végig, sőt már csempe is került a folyosó padlójára, de még mindig nejlonnal leválasztott ajtókon kell átjutni az alvásra kijelölt helyig, és ez már kezd mindenkinek az agyára menni. Annyi előrelépés történt néhány napja, hogy a nappalink és a folyosó közé megérkezett az új ajtó, így legalább teljesen leválaszthatjuk a még piszkos részt a tisztán tarthatótól. Még öt ajtót várunk, illetve a szobafestőket, akik majd újraglettelik a falakat, aztán jöhet a festés és végre a várva várt takarítás és pakolás. Persze ma reggel megérkezett a villanyszerelő, mert rájöttünk, hogy egy másik falra is kellene konnektor, ő megint fúrt és vésett, úgyhogy megint szállt minden irányba a por.
Jelenleg az az egyik legnagyobb problémám, hogy a nyári ruháimat március végén, a felújítást megelőzően úgy pakoltam el egy belső, szintén lenejlonozott szekrénybe, hogy alig férek oda, mert én naivan azt gondoltam, ekkorra már készen leszünk, addig meg úgy sem kellenek a lenge ruhák.
Szóval abban a kofferben, amelyet a nappaliban tartok, és amelyből csaknem két hónapja öltözöm alig van rövid ujjú ing, úgyhogy valahogy csak be kell verekednem magam a nejlonon túlra a sok-sok felhalmozott cucc közé néhány nyári darabért. A szandálokról ne is beszéljek, azok egy másik szobába lettek bezsúfolva, úgyhogy azokat is ki kell bányásznom valahogy. Még a gyerekek ruháit a legkönnyebb megtalálni, mert az ő szobájukban a szekrény érintetlen maradt, így azokkal csupán annyi a dolgunk, hogy előszedjük őket és a nappaliba hozzuk, hogy minél kevesebbet kelljen a piszkos részen keresztülmászkálni.
Hát bevallom, kezdek belefáradni, meg a többiek is. Egy kicsit belefásultunk ebbe a hosszú folyamatba, és meguntuk azt az állapotot, ahol semminek sincs meg a helye, hogy minden csak ideiglenes, és ide-oda pakolászunk, hogy elférjünk valahogy. Azért már látjuk a fényt az alagút végén, de egyre türelmetlenebbek vagyunk, nehéz kivárni a végét.
Nyitókép: Pixabay
