Ha átengednék a vadászegyesületeknek, meg lehetne menteni a karaulák épületeit, mondta Srđan Arsić, a horgosi határőrház (karaula) előtt állva, nem tagadva, ma is erős érzelmek kötik a területhez, ugyanis ő volt ennek a karaulának a parancsnoka. Nagyot sóhajtott, majd kiemelte: innen lefelé egészen a Holt-Tiszáig, a másik irányban egészen fel, Királyhalomig, a Szelevényi erdőig tartó határszakaszt őrizte ez a karaula. A Horgos-Röszke 2 határátkelő közelében valamikor fontos bázisként működő objektumnak már csak az árnyéka maradt meg. A földszinten az ablakai sincsenek meg, mindenfelé szemétbe, ürülékbe botlik az ember, látszik, hogy illetéktelen kezekbe került az utóbbi években. A valamikor gondosan karbantartott területet mára már benőtte a fű és a vad bokrok.
A 13. zászlóalj szabadkai századának egykori katonái és tartalékosai az idén immáron tizenharmadik alkalommal gyűltek össze, hogy a régi emlékeket felidézzék. Ahogy az ennyi év alatt gyakorlattá vált, a határőrök napja, augusztus 15. alkalmából, ezúttal is bejárták a saját őrterületüket. Most hosszú évek után először döntöttek a Horgostól Martonosig tartó terület mellett, éppen az évekig tartó aktív határmozgások miatt, amelyeknek nyomai a mai napig felfedezhetők, mintha csak tegnap hagyták volna ott a helyet az illegális határátlépők. Az egykori tisztek, hivatásos és tartalékos katonák rendőri kísértettel, a szerb–magyar határátkelőhelynél várakozó hosszú autósor áttörésével jutottak be a horgosi karaulához. Egykoron a Pinki nevet viselte ez a karaula, mondták, de végül a Karaula Horgos neve maradt meg.
Beszélgetőtársam, Srđan Arsić csak állt és nézte az épületet, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
– Az én időmben volt itt a legtöbb katona: 35, de mindig 25–35 között mozgott az itt őrködő katonák száma, közülük 14-15 rendes katona volt, a többi sorkatona. Mostanra pedig már csak a falak maradtak meg. Miután a katonaság visszavonult, és átadta a határőrséget a rendőrségnek (2005-től 2007-ig fokozatosan – a szerz. megj.), majd a rendőrök is itt hagyták az épületet, szinte hónapok alatt teljesen leépült. Nézze, mindent kitéptek – magyarázta.
– Itt, lent fém redőnyök voltak. Minden fémből volt, senki nem tudott bejutni. A felső ajtó is fémből volt, de betörték és bementek… Mit mondhatnék? – fogalmazott elszorult hangon a nyugalmazott parancsnok, ám a szíve hajtotta, és már vezetett is az épület felé, hogy megmutassa, hol éltek valamikor a katonák.
Ahogy lépkedtünk az épület felé, folyamatosan mesélt: a régi határátkelőhely nagyon közel van, csupán 150 méterre a karaulától. A karaula mögött van a határőrség állomása. Az épület mellett egy fedett terasz található, valamikor itt is sokféle tevékenységet folytattak. Mint kiderült, fontos helyszíne volt ez a katonai gyűléseknek, a katonai kollektívának az elosztások során és itt tisztították a katonák a fegyvereiket is.
A fűtés szénnel történt, hangsúlyozta, hozzátéve, kint tartották a tüzelőt egy külön épületben, ahogy a gépparknak is volt garázsa, ezeknek az épületeknek azonban már nyoma sincs. Idővel rákapcsolták a karaulát a gázvezetékre, és akkor már a katonáknak is könnyebb dolguk volt.
A karaula Srđan Arsić idejében volt a legnépesebb (Fotó: Miklós Hajnalka)
A határvonal a határkőtől 53 méterre, a Holt-Tisza közepén húzódik (Fotó: Miklós Hajnalka)
Valamikor gyalogosan kellett a határőrségben az adott útvonalon végigsétálni (Fotó: Miklós Hajnalka)
– Jöjjön, megmutatom az épületet belülről, csak óvatosan, nehogy valakire rárontsunk. Még lehet bent valaki – mondta, majd katonás léptekkel, határozottan meg is indult előre, nem túl sok időt hagyva annak, aki esetleg bent lehetett volna. Az épület azonban üres volt, legalábbis nem voltak bent emberek, csupán nagyon sok szemét, amit korábban az illetéktelenek hagytak maguk után. Az épület utolsó lakói matracon aludtak, ott főztek, társasági életet éltek, legalábbis az ott heverő tárgyakból erre lehet következtetni. Teljesen felélték az épületet. A falakat lecsupaszították, még a radiátorokat sem hagyták meg, sőt helyenként a csöveket sem a falban.
Ahogy az épületben sétáltunk, a parancsnok elmondta, minden karaula, így ez is fel volt szerelve mindennel, amire szükség lehetett, ugyanúgy, mint otthon. A földszinten volt a mosókonyha, egy másik helyiségben tartották a tiszta ágyneműt. Külön szobában voltak az egyenruhák.
– Itt tároltuk a karaulán levő katonák teljes felszerelését: 80–90 nadrág, ing, kabát, csizma volt itt. A sorkatonáknak külön felszerelés. Minden pillanatban fel tudtunk volna szerelni 35 új katonát, ha szükség mutatkozott volna rá – mesélte Srđan Arsić, majd már lépett is tovább, hogy megmutassa hol volt a fegyverraktár, ugyancsak teljesen felszerelve. Volt, amit elzárva tartottak: a „ne adj’ Isten” helyzetekre. És már mentünk is fel az emeltre. Nekilódult az ajtónak, mire az megadta magát és kinyílt.
– Itt volt az étkező – mutatott be az első helyiségbe az ajtótól jobbra. És arról, hogy az valóban étkező lehetett, mindenekelőtt a belső falon levő tálalóablak árulkodott, meg persze a csempék. Mögötte volt a konyha, ahová szintén beléptünk.
– Minden generációval érkezett hozzánk egy szakács. Itt két hűtőszekrény volt. Az egyikben halat és zöldségféléket tartottunk, a másikban pedig húsokat. Nem mehetett egyetlen katona sem ki őrszolgálatra úgy, hogy ne vitt volna magával egy szörpöt és egy tábla csokoládét, hiszen 12–15 kilométert kellett legyalogolniuk egy irányban, majd ugyanennyit vissza – tudtuk meg a parancsnoktól.
A tiszti szobák előtt elhaladva megmutatta a valamikori zuhanyzót, illetve a körletet, és azt a szobát is, ahol azokkal tartották a kapcsolatot, akik őrségben voltak a terepen.
– Miután a rendőrség elhagyta az épületet, az illegális bevándorlók megszállták. Volt, hogy több mint 200-an is tartózkodtak bent egyszerre – mondta a parancsnok, majd rámutatott, hogy a katonaság teljes felszereléssel adta át a karaulát a rendőrségnek. Ő is átkerült a belügyminisztérium szolgálatába, további 20 évre.
Miután kiléptünk az épületből, az előtte lévő területre mutatott, ahol minden reggel felsorakoztak a katonák. Mára már benőtte a fű és ellepte a szemét.
Nem sok időt adtak a nyugalmazott határőrök a nézelődésre, csupán néhány percre álltunk meg, és már mentünk is tovább a Holt-Tisza mentén. Nem lehetett kihagyni, meg kellett állni az egykori őrjárat útján, ezúttal az F20-as kőnél, ahol a katonák új információkkal láttak el, a korábbi években ugyanis csak a szárazföldi határ mentén haladtunk. Kiderült, a határkövön azt is feltüntették, hol húzódik a két ország közötti határ: a kőtől 53 méterre, a vízfelület közepén. A melegben csak egyetlen fényképre volt idő, és már haladtunk is tovább a martonosi laktanyához. Közben kiderült, hogy a Holt-Tisza egyik pontján látható Szeged, valamint a határ másik oldalán levő települések házai, templomtornyai is jól kivehetők. A mi oldalunkon pedig Holt-Tisza adta nyugalmat sokan kihasználták vasárnap délelőtt, több móló is foglalt volt.
Ott, ahol véget ér a Tisza holtága és néhány méterrel távolabb már a Tisza sodrása kezdődik, megálltunk.
A tábla, amit már összefirkáltak (Fotó: Miklós Hajnalka)
– A táblát, kérem, ne fényképezze! – szólt rám a rendőr, miközben azon megdőlt tábla elé álltam, amely arra figyelmezteti az arra járót, hogy határövezetbe került. A továbbjutást egykor egy sorompó akadályozta, amely most nyitva volt. A martonosi határátkelőhelyhez azonban nem mentünk el, csupán az egyik nyugalmazott határőr sietett el a „saját karaulájához”, hogy megnézze, mi maradt a tiszti szobájából. Néhány perc múlva megtörten battyogott vissza. Addig a többiek a csodálatos természetben sztorizgattak, ugratták egymást és persze készülődtek az új emlékek megörökítéséhez elkerülhetetlen újabb fotózáshoz.
Slobodan Miloševtől, a találkozó egyik szervezőjétől, a szabadkai Köztisztasági és Parkosítási Közvállalat igazgatójától megtudtuk, hogy Horgosnál az E határszektorból kilépve az F határszektor mentén haladva jutottunk el a martonosi karaulához, ám oda azért nem mentek be, mert már nem lehetett behatolni, annyira elhanyagolt állapotban van, a növények teljesen benőtték a területet is és az épületet is. Božo Tepić parancsnok, akinek valahogy mégis sikerült bejutnia, csaknem könnyek között tért vissza a látottaktól. Milošev kiemelte, ennek a találkozónak, amit évről évre megszerveznek, éppen az a lényege, hogy felidézzék a régi emlékeket, megtegyék a valamikori őrjáratokon a távokat, és megnézzék, mi maradt abból, ahol a mindennapi szolgálataikat töltötték.
Az út porát ezúttal a kelebiai ménesben pihenték ki a volt bakák. A tisztek és sorkatonák, tartalékosok szívesen emlékeztek vissza azokra az időkre, amikor a határőrségben szolgáltak, amelyek között volt szép élmény is és rossz is, ám most is volt miről beszélgetni: az enyészetnek hagyott épületek látványa elszomorította őket. Mindenkinek volt valami ötlete arra, hogyan lehetne megmenteni azokat.
A 13. zászlóalj egykori tagjait Petko Kuzmić nyugalmazott zászlós köszöntötte, aki rámutatott, a fegyelmezettség, a barátság és az egységhez való hűségük az, ami évről évre összeköti őket.
– Határőrnek lenni soha nem volt könnyű feladat – emelte ki, majd arról beszélt, mekkora elkötelezettséggel járt gondot viselni a szakaszról a veszélyes időkben. Mint mondta, éppen a határőrök viselték a legnehezebb feladatot, hiszen az országhatár védelmének terhét cipelték.
– Jól emlékszünk minden kihívásra. Emlékszünk az őrhelyekre, a nehéz körülményekre, az álmatlan éjszakákra, valamint arra az egyedülálló katonai fáradtságra és szolidaritásra is, ami ébren tartott és összekovácsolt bennünket. Ez a határőri szellem, a nyers terep és a feladat komolysága nyomot hagyott mindannyiunkban, maradandó bélyeget – foglalta össze azt, ami a mai napig, több mint húsz év után is arra sarkallja őket, hogy találkozzanak és együtt emlékezzenek vissza. Mint Kuzmić kiemelte, a katonai határőrség feloszlatása után sokan sokfelé folytatták az életútjukat, de ami a mai napig összetartja őket, az a 13. zászlóalj katonai DNS-e.
Nyitókép: A horgosi karaula (Fotó: Miklós Hajnalka)
