A szomszédokba áthallatszik az Erős házaspár vitája. Nem is Nagykaresz bombardonhangja, hanem Jusztika asszony igen erős mezzoszopránja. Az egyik kiskölyök elorozza apja kertben felejtett okostelefonját, és azonnal hírül adja néhány cimborájának, megy a vita Nagykareszéknál! Kérdések özönét indítja el az elküldött, szikár tudósítás, főleg arra kíváncsi mindenki, milyen vita. Valami érdekes lehet, mert házastársi szópárbaj nem érdekli a surbankókat. Ám egy-két lány is beleolvas az üzenetekbe. Ők jobban tudják, miről vitatkozhatnak Erősék.
– Gyerekúsztatásról van szó? – olvashatja a konkrét kérdést a téma elindítója.
– Arról. Még nincs ám vége!
A gyerekek hírláncába belekapcsolódik Géza szerint a világ legjobb kapusa, Réka is, aki éppen a polgármester asszony unokája.
– Mama! – kiált a kislány. – Megindult a harc Erőséknél!
– Milyen harc, csillagom?
– Kiskaresz beíratásáról a babaúsztatásba.
– No, rövidesen meglátjuk, ki viseli a nadrágot abban a házban!
A polgármester néni nem írt senkinek üzenetet, hanem előbb jól kikacagta magát.
– Eszterke elindította a lavinát – mondja a telefonba a néni. – Mit szólsz ehhez, Ilonkám?
Az úszóbajnoknő, Sárika anyukája, előbb hümmögött egy sort, aztán akkorát nevetett, hogy még az ikrek is vidáman rugdalózni kezdtek.
– Örüljetek, fiacskáim! Komoly barátra tehettek szert majdan a medencében!
Eszter nem tudja, milyen forgószelet kavart a városkában. Ráunt a meddő vitára, Nagykaresz kezébe adja az örökösét.
– Nekem haza kell mennem! – kiáltja. – Ti meg egyezkedjetek! Szeretném úszni tanítani Karcsikát! Szívesen foglalkoznék vele.
Azzal beteszi maga mögött a kiskaput.
– A bátyád lánya, ez az Eszter, okosabb, mint mi ketten együtt! – vágja el a vitát Nagykaresz úr. – Ez a gyerek éppen úgy az enyém is, ahogyan a tiéd! Én beíratom abba a babaúsztatóba!
– Nem engedem! – fut a férjéhez Jusztika asszony. – Kezét a gyermek fölé emeli, védelmezni próbálja valami nagy veszélytől.
– Ne félts bennünket! – nyugtatja a párja. – Inkább gyere le te is, aztán a partról is figyelhetsz minket. Ha kedved tartja, te is beleállhatsz a vízbe. Olyan helyen lubickolunk, ahol nekünk derékig ér a víz.
Nagykaresz fölemeli a csöppséget, arcához közelíti. Puszira áll már apuka szája, amikor a gyermek bal keze nyílként kiröppen, és elkapja apja híres bajuszát, amelyre olyan büszke és hiú, hogy messze földön is erről a kikent-kifent férfidíszről emlegetik. Lefekvés előtt bajuszkötővel védi, hogy a drága kencéket megőrizhesse. A huszárőrmesteres bajuszt a gyerek megmarkolja, megrántja, s ebbe a jobb bajuszfél dereka beleroppan. Lelóg immár, mint egy madár törött szárnya. Jusztika asszony testéből-lelkéből elillan a dac, a düh, a harag. Kitör belőle a meglepetésből táplálkozó hangos jókedv.
– Nevet már Jusztika néni! – röppen szét a tudósítás a kisváros fölött. Ebből a polgármester néni azt az eredményt silabizálja ki, mégis Erőséknél a férjezett Erős viseli a nadrágot, és nem a született Erős!
Pedig téved a város első embere, aki éppen szoknyát hord. Nem dőlt el még semmi azon a portán. Csak Nagykaresz kapkod fél kézzel, hol a babát fogja, hol bajuszát tapogatná. Ám megérezi, hogy derékba tört a kipödrött pár jobb fele! Nem konya, hanem rokkant, lóg, mint a száraz faág, amellyel elbánt a süvöltő, hideg őszi szél. De nem érez mást, csak Kiskaresz puha, meleg bal tenyerecskéjét, amelyet ökölbe szorított. Nem ereszti el semmi pénzért sem apa csavarhúzós végű, rokkant férfiékességét. A tehetetlen Nagykaresz úr végül odaszólt oldalbordájának:
– Gyere, anyuci, segíts!
Erre kibuggyan a feleség torkán valami turbékoló, vidám, megnyugtató módon elhalkuló nevetés, amelyet megbékélésre és kiegyezésre komponált a szerető szív. Nagykaresz sebzett lélekkel tapogatja képe különösségét és messze földön híres jellegzetességét. Végül bemegy a házba. Sokáig nézegeti magát a tükör előtt.
– No, ennek itt vége!
Ollót ragad, és megkurtítja az évtizedes, viaszos szőrdugóhúzókat.
– Megfiatalodtál, apa! – köszönt rá az udvaron a párja.
Kiskaresz komolyan közbevágott, de furcsa hangképzéseket produkált.
– Te, anyuka! Hallod? Beszél a fiunk! – szalad ki apa száján a fölismerés.
– Te érted, amit mond?
– Hát hogyne érteném! Anyukám, apukám! Holnap menjünk le a kismedencébe!
– Én nem…! – ijed meg anyuka.
– Dehogynem!
Másnap délelőtt anyuka bepakolja a fürdőzéshez fontos kellékeket. Apuka a gépkocsit rendezi, majd a csomagtartóba hordja a rengeteg cuccot. Kiskaresz éppen uzsonnázik Eszter ölében.
Elindul az autó. Lassan, békésen utaztak két utcán át, le a ligetbe. A medence partján Sárika anyja, az úszóbajnoknő köszönti az Erős családot. Összeölelkeznek a kislánykori padtársnők, akik nyolc évig együtt fényesítették az általános iskolában a székeket. Ilonka néni behívta Nagykareszt a kismedence sekély vizébe. Végigjáratta vele a teljes medencehosszt, hogy Jusztika ténylegesen is láthassa, hol milyen mély a víz. Az anyuka nem idegeskedik, csak szótlan és fél. Ez látszik is rajta.
– Gyere, Jucus! – így Ilonka néni. – Fogd egyik kezeddel a lejáró korlátját, a másikkal meg engem. Induljunk a medencébe! Lassan, vigyázva!
A jelenlévők mind elcsöndesednek. Figyelik az asszony első lépéseit a vízbe, amelytől élete huszonkilenc esztendejében halálosan félt. A lejáróról lelépve kicsit térden fölül ér neki. Ketten segítik első lépéseit. Jobbról a barátnő, balról a férj. Türelmesen lépkednek a mély víz felé. Már első kísérletre válltakarásig eljutnak. Ezzel a hírrel riasztják a polgármester nénit.
– Jusztika nyakig érő vízben áll!
– Hiszem, ha látom!
– Gyere, megláthatod!
Kisvártatva a polgármester néni valóban szájtátva szemléli, mi is történik a kismedencében.
– Hát ez szinte lehetetlen! Ha nem látnám a saját szememmel, el sem hinném!
