A reggeli napfény bevilágítja mindkét gyerkőc szobáját, durmoló kamaszaim a szellőzés miatt tágra nyitott ablakokon át a perzselő nyári sugarak hatására úgy tűnik, ébredeznek. Ásítoznak, nyújtózkodnak egy nagyot, aztán átfordulnak a másik felükre. A szobákban szerteszét hevernek az előző napi program kellékei, itt egy fürdőnadrág, amott az íróasztalhoz tartozó székre tett szikkadó törölköző. A szünidő napjai rohamosan fogynak, a programokra, a határtalan tervekre egyre kevesebb idő maradt. Mindemellett még az egyéb kötelezettségek és a pénztárca is határt szab nekik. Na, meg egy kis lustaság is.
Minden évben igyekszünk tartalmasabbá tenni a nyarat, a gyerekeknek táborokat és más programokat szervezni. És ez az az időszak, amikor abban reménykedünk, az ő segítségükkel egy kicsit nagyobb sebességbe tud váltani a ház körüli teendők intézése. Ez utóbbi terv aztán így is úgy is alakul, és a fiúk, hogy odázzák a házimunkát, inkább halaszthatatlan közös programokat szerveznek a haverokkal. Máskor meg inkább összebunyóznak, előbb csak játékosan, aztán hirtelen komolyra fordul a dolog. Ezúton is kérem a szomszédok és a ház előtt elhaladók kedves elnézését a földöntúli szörnyek hangjára emlékeztető vidám és kevésbé szívderítő óbégatások miatt.
A nyarunk szinte minden hete be volt táblázva anyagilag fájóbb és kevésbé fájóbb programokkal, amit igyekeztünk már hónapokkal korábban fokozatosan kigazdálkodni. Volt rá esély, hogy vendégkisfiút fogadunk, volt rá esély, hogy mi magunk is vendégül leszünk látva, de aztán mindkettő elmaradt. Mint ahogyan a kedvező összegű, nyár eleji tengeri diákkaland is, mindenki legnagyobb bánatára. Ezt igyekeztünk bepótolni a kalandos családi kiruccanással. Az egyik legnépszerűbb, szálláshelyek megosztásával foglalkozó applikáción keresztül találtunk egy rendkívül kedvező árú albániai szállodát, ezért elkezdtük tervezni, hogyan jutunk el oda az országhatárokon és autópályákon gyülekező káoszt kikerülve. Még mi sem tudtuk, mi vár ránk, amikor vonatjegyet váltottunk a szabadkai állomáson. Az utazás előtt másfél hónappal már alig találtunk szabad helyet Barig. Kalkulációink alapján ugyan drágábba jött ki a hálókocsi és az autószállítás, mintha levezettünk volna a tengerig, és kifizettük volna az üzemanyagköltségeket meg az autópályadíjakat. De a dugómentes utazásban reménykedve bevállaltuk. Mire a vasút zimonyi gépkocsifelhajtójához értünk, az autópálya fizetőkapujánál tapasztalt tömeget látva megkönnyebbülést éreztünk, hogy mi ezúttal megússzuk az ilyesmit. Aztán kétórás várakozás után befutott a vonat, a muzeális korú, és a rozsdától meg graffititől is színesedő kocsink látványa lelombozott bennünket. A hálófülkében tapasztalható borzasztó hőség és toalettszag, az elhasznált fekvőhelyek még inkább.
Szerencsére a felkínált ágyneműk tisztaságával nem volt gond. A vasúti sínek állapotát tükröző ritmusos zötykölődést még kalandosabbá tette az olykor 100 km/h sebességgel száguldozó szerelvény fülsiketítő csikorgással reagáló fékjét hirtelen berúgó mozdonyvezető. Végül azért csak odaértünk, igaz, a folyosón terjedő és a fülkékbe is beszűrődő dohányfüsttől már mi is aktív dohányosoknak éreztük magunkat.
A folytatásban még közel 90 km és másfél órás dugó mégiscsak várt ránk, de a lelkesedésünk visszatért. Albániában aztán frissen kiaszfaltozott főbb útvonalak, korrekt szállodai ellátás, gombamód szaporodó építkezések, szerbiai bolti árak és rengeteg USA rendszámtábla fogadott bennünket. Az üzletekben szinte sehol sem találtunk eredeti albán árut, csak görög, olasz, montenegrói és német behozatali termékeket. Amik viszont nem hiányoztak, azok a szeméthegyek voltak. A tengerparti élmény, a hullámok, a végtelen kékség látványa azonban minden hiányosságot feledtetett.
Idősebbünk közvetítésével ez a nyár elhozta számunkra a kamasz bulik és a szülői aggodalmak idejét is. Igaz, egyelőre még csak a mi környezetünkben „bandáznak” a gyerekek, de az nem csökkenti az izgalmakat. Azok az időszakok viszont lazábbak, amikor elérkezik egy-egy tábor ideje. Idén például már nevelő-szervezőként is részt tudott venni az egyik helyi táborban, és nagyon élvezte a „hoppmester” szerepét. Az egyik kedves ismerősünknek köszönhetően belekóstolt a kovácsolás művészetébe is, aki rátermett pedagógiai érzékkel segítette nagyfiunk kisfiús álmainak beteljesülését: saját kezével készíthette el gyermekkora áhított kardját. Így most már nem vagyunk kénytelenek hallgatni a halkabb-hangosabb áhítozó sóhajtozását.
Debrecenben is megfordult, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége önkéntességre nevelő nyári táborában, ahol nagyszerűen érezte magát. Nagy bánatára a szervezők még nem tudják, hogy jövőre is lesz-e lehetőségük lebonyolítani a rendezvényt. A kicsi múlt évben lemaradt az egyik hazai kuktatáborról, így a nyár egyik leginkább várt eseménye az az egy hét volt Kishegyesen, az egyik helybéli tábor után. Az augusztus is mozgalmas volt, két magyarországi táborozás, egy kisújszállási kalandozás és a Balaton mellett megrendezett Erzsébet-tábor is belefért a hónapba.
Évek óta igyekszünk egy-egy táborozási vágyát teljesíteni a gyerekeknek, ezek a programok ugyan nagyon izgalmasak, tele vannak élményekkel, jókedvvel és gyermekkacagással, ám nem kis összegbe kerülnek. És ha csak módunkban áll, lehetőséget teremtünk az anyagilag kedvezőbb, mégis ugyanolyan tartalmas nyári kalandoknak is. A nagycsaládos egyesületek által szervezett táboroknak például jóval kedvezőbbek az anyagi feltételeik. Ha pedig két tábor között felszabadul néhány nap, akkor irány a víz. Nagy szerencsénk, hogy a közvetlen környezetünkben két medence is üzemel. Mi, felnőttek már inkább a langyos víz kedvelői vagyunk, a gyerekeket azonban még nem zavarja az sem, ha hideg. Imádják a tiszta vizet, a naptej illatát és a korukbéliek társaságát.
A fecskék már augusztus első felében, a szokásosnál is hamarabb elkezdtek gyülekezni a villanyvezetékeken. Ez talán azt jelenti, hogy az ősz is hamarabb a nyakunkba szakad. Az iskola már kopogtat az ajtónkon, de még nagyon nem akarjuk beengedni. Az általános iskolás könyvek beszerzését letisztáztuk, a középiskolás pedig az idősebb fiam feladata lesz. A füzeteket, a rajzfelszerelés kifogyott kellékeit szokás szerint majd az utolsó pillanatban szerezzük be, minden mással rendelkezünk. Kollégiumi belépőként az orvosi igazolás beszerzése is még vár ránk. Aztán majd szeptembertől a hétköznapok elcsendesednek. Csak hétvégékre korlátozódnak majd a testvéri szeretet megnyilvánulásai, a vidám, mindenkor hangos és olykor komollyá váló fiús bunyók. Előkerülnek a teljesen elfelejtett házi feladatok 22 óra után, a késés miatti pánikrohamok és a „tanulni kellene, de nincs kedvem” típusú nyávogások. Szép lesz, már alig várom!
Nyitókép: Pixabay
