Egy kis kockasajt címkéjét forgatom, nézegetem. Az áll rajta: „A legrendibb barátomnak”. Előbb még azt gondolom, hogy talán legtrendibb barátról lenne szó, de nem, az ajánlás a legrendibb barátnak van címezve. A kis háromszög alakú színes papírcímke több kérdést is felvet, már ha nem akarunk egy legyintéssel túllépni rajta, és nem dobjuk ki mindjárt.
Az foglalkoztat, hogy miért és mióta terjedt el, hogy a fogyasztók megszólítása, a termék ajánlása ne a köznyelvi normáknak megfelelő módon, hanem fölöttébb familiáris, szlenges formában történjék. Talán kutatásokat végeztek, amelyekből kiderült, hogy így többet lehet eladni az adott áruból? Lehetséges, hogy így van, mint ahogy az is valószínű, hogy a szlenges megszólítás inkább a fiatal korosztályokhoz szól. Kockasajtról lévén szó, ennek fogyasztása azonban nem korfüggő. Esetleg ily módon szeretnék serkenteni az ifjabb korosztályokat az egészséges, kalciumban gazdag sajtok fogyasztására? Ez is elképzelhető, mert az idősebb nemzedék nem nagyon tud mit kezdeni a legrendibb szóval, amelyet jószívű, segítőkész, megbízható, közvetlen jelentésben használnak. Talán elég lett volna az ajánlás, ha egyszerűen „a legjobb barátomnak” szólt volna, mert ezt mindenki azonnal érti. Igaz, így nem elég menő.
A köznyelvi fordulatok, a megszokott nyelvhasználat helyett az újabban divatos, laza szövegek megjelenése napjainkban szinte állandóan tetten érhető a különféle reklámokban, közleményekben, felhívásokban. „Tegyünk immunrendszerünk támogatásáért!” „Rajtad kívül senki se tesz az egészségedért!” – láthatjuk, hallhatjuk a gyógyszerreklámot napi rendszerességgel a tévében. Nemes gondolat, az egészségre ügyelni kell, de a megfogalmazásból hiányzik valami.
Konkrétan az, hogy mit tegyünk az egészségünk érdekében. Tegyünk meg mindent, tegyünk meg minden lehetséges óvintézkedést, minden tőlünk telhetőt, és még sok hasonlót lehet megtenni egészségünk megóvásáért. A tegyünk mellé itt is, és más esetekben is mindig odakívánkozik annak megnevezése, hogy konkrétan mit tegyünk meg: tegyünk le valamit az asztalra, tegyünk bele két kanál cukrot, tegyünk meg hatezer lépést, tegyünk egy próbát. Önmagában a tegyünk a megszokott nyelvhasználatban hiányos. Persze, értem én, a reklámban ott van kimondatlanul, hogy mit kéne tenni egészségünk érdekében. Nevezetesen azt a gyógyászati készítményt kellene megvenni, amelyet éppen reklámoznak. Ha azonban helyesen akarunk megfogalmazni valamit, a megszokott vonzatot, jelen esetben a tárgyat, nem lehet elspórolni.
A „takarékos” nyelvhasználat több példája a szlengből már a köznyelvbe is átkerült. Többször hallani – és nem csak a szlengben – az eléggé kihívó kérdést: „Közöd?” A kérdés a „mi közöd hozzá” vagy „semmi közöd hozzá” meglehetősen visszautasító, rendreutasító megnyilvánulás igencsak redukált formája, amely ebben az alakban is egyértelműen a másik fél tudomására hozza, hogy semmilyen vonatkozásban sem érinti őt, nem tartozik rá, illetéktelenül üti bele az orrát az ügybe. Hogy miért rövidült le a kérdés mindössze egy szóra, csak találgatni lehet. Még arra is gondolhatunk, hogy ebben a lerövidült formában esetleg nem olyan határozott az elutasítás, mint ha ki is mondtuk volna.
A túlzott választékosságra törekvés, a szövegkörnyezetbe nem illő, bár egyébként kifogástalan szavak beillesztése egy szokatlan beszédhelyzetbe szintén gyakran előforduló jelenség. Egy neves építészről szólva – aki településrehabilitációval foglalkozott (a településrehabilitáció is egészen új fogalom) – kiemelik, hogy „erőfeszítéseket tesz erkölcsileg elavult házak felöltöztetésére”. Ez esetben az „erkölcsileg elavult házak” hallatán felkapjuk a fejünket, és nem tudunk mire gondolni. Hogy lehet egy ház erkölcsileg elavult? Lehet romos, düledező, omladozó, roskatag, rozoga, de egy épület esetében az erkölcsiség nem releváns fogalom. Hacsak nem használaton kívüli bordélyházakra kell gondolni, de kevéssé hihető, hogy egy neves építész munkái közül éppen az ilyen épületek felújítását kellene kiemelni. Az sem világos, hogy a cikk szerzője mit értett az általa említett házak felöltöztetése alatt. Tatarozást? Újjáépítést? Kifestést? Feldíszítést? Bármire is gondolt, az nem derül ki. Valószínűen a nem megfelelő szót használta.
A mindennapi élet- és beszédhelyzetekben, az írott és szóbeli megnyilatkozásokban számtalan olyan megfogalmazással találkozhatunk, amelyekre felkapjuk a fejünket, és mielőtt továbbmennénk, egy pillanatra megállunk és eltöprengünk. A nyelvszokástól eltérő nyelvi formák, a szövegbe nem illő szavak, stíluskeveredések és számos más „apró” változás ma már teljesen mindennapivá vált. Hogyan lehetséges, hogy a nyelvhasználat ilyen jellegű lazasága nem bántja a magyar anyanyelvű emberek fülét? Hiszen ezekben az esetekben még azzal sem érvelhetünk, hogy a nyelvtani szabályok ismerete iskolázottsági kérdés, és nincs mindenkinek lehetősége, hogy elsajátítsa a bonyolult nyelvtani rendszert. Ezeknek a mindennapi eseteknek a jó része ugyanis nem igényel semmilyen különösebb nyelvtani ismeretet, mindössze azt az alapvető nyelvérzéket, amellyel minden anyanyelvi beszélő rendelkezik. Úgy látszik, ezt azonban felülírja a modernség, a lazaság, a nyelvi divatok, az egyénieskedés. Így azonban megváltozik a közbeszéd jellege, és egyre távolabb kerül a szabálykövető, normatisztelő, igényes nyelvi megnyilatkozásoktól, amelyekre pedig anyanyelvünk megbecsülése és ezen az anyanyelven beszélő saját személyünk iránti tisztelet miatt is törekedni kellene.
