Függő lettem – az is maradok?

A függőségek kialakulásában szerepe lehet a családban megjelenő minta- vagy modellkövetésnek, a hozzászokásnak, valamint egyes biológiai tényezők is befolyásolhatják az addikció megjelenését – állítja dr. Grezsa Ferenc pszichiáter szakorvos, mentálhigiénés szakember, okleveles szupervizor, a Károli Gáspár Református Egyetem címzetes egyetemi tanára, aki a Szegedi Kórház Pszichiátriai Osztályán kezdte pályáját, ott találkozott először addiktológiai betegekkel. Ezt követően lett a Szegedi Ifjúsági Drogambulancia vezetője, majd az 1990-es évek végétől mintegy húsz éven keresztül konzultáns pszichiáterként dolgozott a ráckeresztúri Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogrehabilitációs Otthonában. Rendszeresen foglalkozott az ott élő függőkkel, valamint továbbképzéseket és szupervíziót tartott a munkatársaknak. Miközben a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetőjeként hatalmas energiát fektetett a mentálhigiéné népszerűsítésébe, 2011-től 2013-ig a Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézeten belül a Nemzeti Drogmegelőzési Irodát is ő vezette, majd a legutóbbi nemzeti drogstratégiát kidolgozó munkacsoport vezetése szintén a feladatai közé tartozott. Beszélgetésünkben dr. Grezsa Ferenc megosztotta velünk sokéves tapasztalatát a függőségek kialakulásáról, emellett szó esett a betegség tüneteiről, azok felismeréséről, valamint az érintettek áldozatszerepéről.

Meglátásod szerint mi okozhatja a szerfüggőség, mint szenvedélybetegség kialakulását?

– Sokféle háttértényező lehet: egyik személynél az egyik hangsúlyosabb, míg a másiknál a másik. Ráadásul maga a drogjelenség is szerteágazó, mert sokféle kémiai anyagtól alakulhat ki a függőség. Tulajdonképp négy ilyen nagy csoport van. Az egyik az alkohol, a másik bizonyos gyógyszerek, például a nyugtatók, altatószerek, a harmadik csoport a kábítószerek, a negyedik pedig a designer drogok, az új típusú szerek, amik nincsenek kábítószerlistán, de azokhoz hasonló hatást fejtenek ki. Vannak még kábítószerpótlók is, mint például a szerves oldószerek szippantása. A háttértényezők közt mindenképp meghatározó a minta, vagyis a modell, amilyen miliőben valaki felnő. Viszont nem feltétlenül csak azt kell figyelembe venni, hogy valakinek alkoholfüggő az apja vagy az anyja, vagy mindkettő, hanem azt is, hogy a családban mi a kultúrája a szerhasználatnak. Előfordul, hogy az illető olyan közegben nő fel, ahol például az alkoholfogyasztás része a mindennapoknak, vagy a legkülönbözőbb problémák megoldásában azonnal az alkoholhoz nyúlnak, illetve ünnepekkor, szomorúságkor, stb. Tulajdonképp rá lehet szokni az alkohol mindennapos fogyasztására. Maga a kulturális hatás elég jelentős lehet. Ezenkívül vannak a rászokásnak olyan esetei, amikor szituatív a fogyasztás, tehát bizonyos eseményekhez kapcsolódik, például ha valakinek rendszeresen meg kell nyilvánulnia sok ember előtt, ő viszont ettől szorong, ilyenkor tulajdonképp problémakezelésként valamilyen gyógyszert vagy alkoholt, vagy akár valamilyenfajta kábítószert használhat, ami által oldódni fog a szorongása. Erre is rá lehet tanulni, tehát a modellhatás mellett a rátanulás is fontos, ez azt jelenti, hogy fogyaszt egy kis italt, és megtapasztalja, hogy míg korábban szorongva, izgatottan tudott értekezletet vezetni, addig így sokkal oldottabban tudja ezt megtenni, ezért legközelebb megint alkalmazza. Vagy ilyen az, amikor valaki alkohollal oldja a hangulatzavarát. Amúgy depresszív hangulatú, de az ital oldottabbá teszi. Ez is válhat egyfajta megszokássá, megrögzöttséggé, és adott esetben függőséghez vezethet. Ezenkívül sokszor hat a csoportnyomás: olyan társaságban van az illető, ahol elvárás, hogy valamilyen kémiai szert fogyasszon a jelenlétükben, így fogadják el. A modellkövetés, a hozzászokás mellett vannak biológiai háttértényezők is. Például egyes személyeknél az alkohollebontás gördülékenyen megy, míg másoknál nehezebben. A genetikai hatásoknak is van tehát szerepe, de úgy tűnik, hogy nem maga a betegség öröklődik, hanem bizonyos érzékenység iránta.

Kapcsolhatjuk-e a függőség megjelenését az önértékelési problémákhoz?

– Ez alapvetően lehetséges, az öngyógyításnak lehet a módja, amikor valaki az önértékelése, szorongása, különböző aktuális problémák elől való menekülése kapcsán valamilyen szerhasználathoz folyamodik. Ez lehet akár a nikotin is, akár az alkohol, vagy bizonyos szorongáscsökkentő gyógyszerek, esetleg kábítószerek, mint például a kannabiszok, a marihuána és egyebek, vagy a kokain. Ezek mind alkalmasak az aktuális szorongás mérséklésére, tehát sokszor valóban a személyiség bizonyos problémáit próbálja ellensúlyozni az érintett a szerhasználattal, s idővel ez életmóddá válhat. Az a probléma, hogy a függőségek kialakulására alkalmas kémiai szerek hozzászokást okoznak, ez azt jelenti, hogy az azonos hatás eléréshez egyre többet kell nekik pl. inni, de ugyanez vonatkozik a kábítószerre is. Ha például valaki elkezd alkoholt fogyasztani, hogy oldottabb legyen a hangulata, vagy kevésbé legyen feszült, akkor egy idő után tapasztalni fogja, hogy többet kell innia, hogy azok a hatások, amiket ő vár, bekövetkezzenek, s közben ez a mennyiség növekszik, a szervezetnek a biológiai működése tulajdonképpen kezd hozzászokni. Aztán a hozzászokásnak van egy olyan fázisa, amikor hirtelen lecsökken a tolerancia, tehát már a kevés is megárt. Ez már a függőség szakasza. A függőség pedig azt jelenti, hogy ha az adott szer nincs a szervezetében, akkor különböző megvonási tünetei vannak, amik kínzóak lehetnek. Megjelenhet izzadás, vérnyomáskiugrás, remegés, szorongás, hallucinációk, zavartság. Az illető olykor nem tudja, hol van. Az alkoholbetegség esetében ennek a legsúlyosabb formája a delirium tremens, amikor súlyos tudatzavar lép fel, a beteg nem ismeri fel a környezetét. Hallucinál, például bogarakat észlel, vagy azt hiszi, ül a kocsin és hajtja a lovakat. Mindez nyugtalansággal, félelemérzéssel párosul, hangokat is hall. Tehát a hozzászokás lassan alakul ki, aztán egyszer csak átalakul függőséggé, amikor gyökeresen csökken a tolerancia, és az érintett személy nagyon kevés mennyiségtől is például ittassá válik.

Mégis mi jellemzi leginkább a függő embert?

– Egyrészt a testi tünetei, másrészt lelki, illetve életvezetési tünetei is vannak. Bizonytalan az önértékelése, ingatag. Negatív az énképe, ugyanis tisztább pillanataiban bűntudattal küzd, amiatt, hogy nem így szeretne élni. Nem vállal felelősséget, hajlamos másokra hárítani azt. Sokszor érzi úgy, hogy bántják, kihasználják, gyanakvó a külvilág iránt. Jellemző még, hogy részleges a valóságérzékelése. Irreálisan, a saját szemüvegén át érzékeli, szakkifejezéssel úgy mondjuk: nincs betegségbelátása, tagad. Valójában ő nem gondolja magáról, hogy beteg. Azt mondja, bármikor abba tudná hagyni. Tesz is kísérleteket, de ezek előbb-utóbb kudarcba fulladnak. Persze van felépülésre is jó sok példa, de nagyon nehéz abbahagyni. Hangsúlyoznám, hogy a felsoroltak nem jellembeli problémák, tehát nem arról van szó, hogy ezek jellemtelen személyek volnának, egyszerűen a betegség lényegéhez tartozik, hogy nem látja valósan a helyzetét, s tulajdonképp önmagát csapja be. Az igazi áldozat ő, persze a környezet is áldozat bizonyos értelemben, de ő maga legalább oly mértékben, mert végül is róla van szó.

Kérnek-e segítséget?

–    Persze, hiszen a probléma egy bizonyos fázisában az illető maga is próbál leszokni. Napokig, hetekig, vagy akár hónapokig absztinens, csak utána visszaesik és akár még súlyosabb lesz az állapota. Tehát van bizonyos saját öngyógyítási törekvés is, de az esetek többségében valamilyen külső nyomás hatására vállal az érintett kezelést. Például amikor a feleség azt mondja, elválok, ha nem mégy el elvonóra, vagy jönnek a munkahelyi problémák is, és a főnök szól, hogy kirúgjuk, ha nem áll le – ez mind olyan nyomást jelent a szerfüggőnek, ami beleviszi a kezelésbe. Ilyenkor az önkéntesség mögött valamilyen indirekt „kényszer” húzódik meg. Reális esély akkor nyílik a felépülésre, ha ez belső motivációvá, elhatározássá válik.

Azt olvastam, ha valaki egyszer függő volt, tudatosítania kell magában, hogy örökké az marad. Mi a meglátásod, valóban van valószínűsége a visszaesésnek?

– Nagy valószínűsége van annak, hogy egy függő beteg élete végéig absztinens maradjon. Másfelől akár több éves absztinencia után is van kockázata, ha újból fogyasztani kezd. Könnyen visszaeshet. Nem biztos, hogy megtörténik, de jelentős a kockázat. Esély a felépülésre mindenképp van. Mondják azt is, hogy a függőség nem is gyógyítható, csak tünetmentessé tehető, mivel a személyiség alapszerkezete absztinencia esetén is változatlan marad. Egyes iskolák szerint négy fő személyiségtípus van, ezek egyike az úgynevezett függő típusú személyiség. Hangsúlyozom, hogy az emberek jelentős hányada ide tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyikük függő beteg is lenne. Ez nem a betegséget jelenti, hanem azt, hogy bizonyos dolgok, tárgyak, személyek iránti kötődése erősebb az átlagosnál. A függők a dependens személyiségtípusba sorolhatók, ami akár életük végéig is fennállhat. Ezért nekik bizonyos szerek fogyasztására célszerű fokozottan figyelni.

Az idei, sorrendben huszonhetedik Közegellenállás riportpályázaton az Ádám Csilla újságíró, a tavalyi pályázat nyertese, Máriás Endre, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alelnöke és Tóth Lívia, a Hét Nap munkatársa, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökségi tagja alkotta zsűri döntése értelmében az első díjat Kállai Göblös Nikoletta: A túlvilágon nincsen bolt – Mit tanít az élet azoknak, akik közel dolgoznak a halálhoz?, a másodikat Cöndör Enikő: Nem siránkozunk – Vajdasági magyar női sorsok, elvándorlás és kapaszkodók, a harmadikat pedig Bíró Tímea: Apák, akik együtt nőnek a gyerekeikkel című riportja érdemelte ki. A bírálóbizottság különdíjjal jutalmazta Kollár Melitta: És mi lesz az idősekkel a vasúton túl? című pályamunkáját. A díjazott riportokat a hagyományokhoz híven ezúttal is a Magyar Szó Hétvége mellékletében közöltük, ezúttal pedig a zsűri által közlésre javasolt írások közül válogattunk.