Az 1930-as években Vajdaságban, Zenta és Felsőhegy között, Orompart határában különleges gyógyvíz folydogált. A kénes összetételű, ásványi anyagokban gazdag vízben Miskei Antal helyi gazda meglátta a lehetőséget. Fürdőt épített abban a reményben, hogy a víz gyógyító hatása segíthet az embereken. A fürdő rövid idő alatt népszerűvé vált. Nemcsak a környékről, hanem távolabbról is érkeztek vendégek. Az épületen belül több öntött vaskádban lehetett fürödni, a kültéri részen pedig két medence állt a látogatók rendelkezésére. Ám az idilli környezetben megtalálható fürdő nem természeti okokból tűnt el, megszűnésének története a háború utáni állami döntésekre vezet vissza.
A fürdőzők nem élvezhették sokáig a víz adta lehetőségeket. A második világháborút követően Jugoszláviában megkezdődött az államosítás. A magántulajdonban lévő földeket, vállalkozásokat és ingatlanokat állami tulajdonba vették. Ennek következtében Miskei Antalnak meg kellett válnia a fürdőtől. A helyszínen állva már semmi nem utal arra, hogy egykor emberek tömegei látogattak volna erre a helyre, szinte minden a földdel lett egyenlő.
A mai fürdő helyszíne, amelyet teljesen ellepett a gaz
A fürdő egykor 3176 négyzetméteren terült el. Ennek mára alig maradt nyoma a felszínen. A kataszteri nyilvántartás szerint az érintett parcella „egyéb mesterségesen létrehozott terméketlen területként” van feltüntetve. A tulajdoni lap alapján a terület 1/1 arányban a szerb állam tulajdonában áll, ugyanakkor használatban van, a parcella bérlőjeként az Agrosun Mezőgazdasági Szövetkezet (Zemljoradnička zadruga Agrosun) van feltüntetve. A szövetkezet vezetője, Molnár Csikós József nem kívánt nyilatkozni arról, hogy miként került a parcella a bérleti jogukba.
A területhez tartozó víz használatát jogszabály szabályozza. A törvény kimondja, hogy a Szerbia területén található minden felszíni és felszín alatti víz – beleértve a termál- és ásványvizeket is – állami tulajdonban van. Ez azt jelenti, hogy a gyógyfürdő egykori vize jogilag ma is az államé, annak hasznosítása engedély nélkül nem lehetséges.
Az egyetlen megmaradt kút pereme
A fürdő történetét Kozenkai-Balog Ágnes, Miskei Antal dédunokája idézi fel. Elmondása szerint a víz ásványi összetétele kifejezetten jótékony hatású volt, minősége a kanizsai gyógyfürdő vizéhez hasonlítható. A víz felfedezése véletlenül történt. Miskei Antal tehetős gazda volt, aki a környéken egy tanyán élt és állatokat tartott. Egy alkalommal, amikor a disznókat vitte itatni, az állatok dagonyázni kezdtek a vízben, és egy sérült lábú disznó meggyógyult. Ez indította el benne a gondolatot. A fürdő megépítéséhez 25 lánc földet adott el, hogy finanszírozni tudja a beruházást.
Kozenkai-Balog Ágnes egy nem hivatalos tervrajzot is megőrzött. A rajz alapján a fürdő több különálló szobából állt, bennük öntött vaskádakkal. A kültéri részen megtalálható volt két fokozatosan mélyülő medence, ide bentről engedték ki a gyógyvizet.
Az épület tervrajza jól mutatja, mennyi helyiség várta a látogatókat
A fürdőhöz tartozott egy körülbelül 80 fő befogadására alkalmas társalgó, valamint egy szőlőskert borospincével és egy virágoskert is. A két világháború között sokan látogatták, a vendégeket naponta kétszer lovaskocsival szállították, sőt Magyarországról is érkeztek fürdőzők. A víz minőségét 1936-ban laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá. Az eredmények kiválónak minősítették a gyógyvizet.
Egy 1937. augusztus 10-i határozat rögzíti, hogy Miskei Antal kérelme alapján jóváhagyták az új fürdő megépítését. A dokumentum részletesen felsorolja a műszaki paramétereket, és a városi hivatal pecséttel és aláírással hitelesítette a döntést.
A második világháborút követő évek politikai és társadalmi átalakulásai megváltoztatták a magántulajdon helyzetét. Az állam célja a vagyoni különbségek csökkentése volt. Akiknek túl sok földjük vagy vagyonuk volt, azokat korlátozták, hogy ne zavarjanak bele a politikába. Ennek részeként a fürdő működése valahol 1947 és 1950 között szűnhetett meg. Miskei Antal földjeit és állatait elvették. A hatóságok egy tanyát ajánlottak fel számára, amely az elkobzott vagyonát pótolhatta volna. Ezt nem fogadta el. Ellenállása azonban az adott politikai környezetben nem maradt következmények nélkül, három év börtönbüntetésre ítélték. Az esetről 1991-ben készült egy visszaemlékező beszélgetés is a Magyar Szóban, amelyben az ő története példaként jelenik meg arra, hogyan bánt a rendszer azokkal, akik nem akartak meghajolni az állam előtt.
Az 1991-es újságcikk, amely a Magyar Szóban jelent meg
A szabadságvesztés idején a fürdőt végleg felszámolták. Az öntött vaskádakat Zentára vitték, az épület tégláit és tetőcserepeit széthordták. Orompart több tanyáján ma is fellelhetők az egykori fürdő darabjai. A két kültéri medence maradt meg legtovább, de a kutak beszakadtak. A vízbe vegyszereket öntöttek és állati tetemeket dobtak, így a gyógyvíz használhatatlanná vált. Bár a víz a föld alatt feltehetően ma is ott van, a szennyezés miatt már nem alkalmas fürdésre. Az 1991-es vagyon-visszaszármaztatási törvény sem hozott megoldást, mivel a család soha nem kapta vissza az eredeti birtokokat. Egyszerűen, ahogy Ágnes fogalmazott „a Miskei-fürdőt meg ami ott volt, azt nem lehetett visszaigényelni, az ott mind elveszett. Voltak rá próbálkozások, de nem lehetett semmire jutni.”
A fürdő története nemcsak a családi emlékezetben maradt fenn. Egy 1989. május 7-én a Magyar Szó napilapban megjelent újságcikk „Egy gyógyfürdő születése és halála” címmel már a rendszerváltás előtt feldolgozta az esetet. Az írás szerint a fürdő megszűnését nem gazdasági vagy műszaki okok indokolták, hanem kizárólag az államosítás következményei. Megőrzésére semmilyen kísérlet nem történt.
A beszakadt kút igen szomorú látványt nyújt
Horváth Ilona oromparti lakos gyerekként még járt a fürdőben. Emlékei szerint az intézmény nemcsak fürdőzőket, hanem fekvő betegeket is fogadott, orvosi felügyelettel. „Az egy egész híres fürdő volt, voltak ott fekvő betegek, még járt ki az orvos is, de aztán 1944 után valamikor egyszerűen elvették és megszűnt” – magyarázta, hozzátéve, gyerekkori emlékeihez nyári látogatások is kötődnek: „A Bélának (Kozenkai-Balog Ágnes édesapja) a mamája minden nyáron meghívott bennünket, mikor vége volt az iskolának. Elmentünk kávédélutánra, és aztán lementünk fürdeni. Volt nagyon szép kert, azt is kár volt megszüntetni.”
Felmerülhet a kérdés, hogy az egykori fürdő helyén a jövőben újra létesülhet-e hasonló intézmény. A jelenlegi jogszabályok alapján a válasz nem egyértelmű. A víz hasznosításához külön engedélyezési eljárás szükséges, függetlenül attól, ki használja a felszíni területet.
Műholdfelvétel a helyszínről
Ágnes erre a kérdésre úgy válaszolt, hogy megfordult már a fejében, hogy családjával felélesztik dédapja örökségét, de a sok mezőgazdasági permet, ami a talajban van, szennyezi ott a vizet, illetve már nem az ő családjáé a föld. Azt tudja elképzelni, hogy néhány kilométerrel arrébb nem szennyezett vizet tudnának kinyerni a földből, ha meg lennének hozzá a megfelelő eszközök, de ez még egy darabig csak kósza gondolat fog maradni, semmiféleképpen sem jövőbeli beruházás.
A terület jogilag létezik, parcellaszámon szerepel a nyilvántartásokban, és továbbra is jogszabályok vonatkoznak rá. A felszínt benőtte a növényzet, a kutak beszakadtak, a víz szennyezetté vált. Ez azonban nem egy egyedi eset, hanem része annak a veszteségnek, amely a második világháború utáni államosítások során érte a vajdasági közösséget. Nem azért tűnt el, mert fenntarthatatlan volt, hanem azért, mert egy korszak politikai döntései tették tönkre. A gyógyfürdő története ma már elsősorban azok emlékeiben él, akik még saját szemükkel látták működni. Ám ez a generáció lassan eltűnik.
