Van valami különösen szép abban, amikor a sportban két olyan ország versenyzői találnak egymásra, amelyek mögött a történelmi háttér nem makulátlan – Szerbia és Horvátország esetében különösen igaz ez. A két ország szurkolói egy-egy mérkőzésen, versenyen könnyen egymás ellen fordulnak, hiszen a nemzeti öntudat szerves része a sportnak (is), néha aztán történik valami, ami emlékeztet bennünket arra, hogy a pályán vagy éppen a gerelyhajító nekifutójában nem ellenségek állnak egymással szemben, hanem emberek.
A párizsi atlétikai Európa-bajnokságon Világos Adriana és a horvát Sara Kolak találkozása pontosan ilyen pillanat volt. A kishegyesi atléta harmadik lett, Kolak pedig megnyerte a versenyt, a dobogón két szomszédos ország sportolónője állt egymás mellett, akik néhány perccel korábban még ugyanazért a célért küzdöttek. Egyiküknek az arany, másikuknak a bronz jutott, a verseny véget ért, a különbséget pedig néhány méter jelentette. Ám ekkor nem az volt a legfontosabb, hogy ki honnan jött, vagy milyen zászlóba burkolózva ünnepelt, hanem az, hogy mindketten tudták, mit jelent eljutni egy Európa-bajnoki döntőig, végigcsinálni az edzéseket, túlélni a sérüléseket, átélni a kudarcokat, minden alkalommal újrakezdeni, majd egyetlen dobásban megmutatni mindazt, amiért éveken át dolgoztak. Kolak és Világos gratuláltak egymásnak.
Talán kívülről ez csak egy egyszerű gesztusnak tűnt: egy kézfogás, egy ölelés, néhány őszinte szó. A média természetesen mindkét oldalon szenzációhajhász módon csapott le a látottakra: a „szerb” és a „horvát” az egész világ szeme láttára ölelkezett! A sport világában viszont ezeknek a pillanatoknak sokkal nagyobb jelentőségük van, mint egy újabb éremnek. Miközben mi, szurkolók gyakran nemzeti színekben látjuk a sportolókat, ők egymásban sokszor pontosan azt az embert vélik felfedezni, aki ugyanazt az utat járta végig, mint ők. A riválist, az ellenfelet, de nem az ellenséget. És talán ezt kellene megtanulnunk tőlük.
Szerbia és Horvátország között vitathatatlanul léteznek mély történelmi sérelmek, politikai viták és emlékek, amelyekről egyik napról a másikra nem lehet megfeledkezni. Nem is kell. A múltat nem lehet egyetlen mosollyal eltörölni, és egy sporteredmény sem old meg társadalmi vagy politikai problémákat. De ez nem is feladata. A sport ennél egyszerűbb dolgot tud: lehetőséget ad arra, hogy meglássuk egymásban az embert. Amikor egy szerbiai sportoló gratulál egy horvátnak, vagy egy horvát elismeri egy szerb teljesítményét, attól még senki nem lesz kevésbé büszke a saját országára. Világos Adriana attól még ugyanúgy szerbiai marad, Sara Kolak pedig horvát. Mindketten büszkén képviselik hazájukat, ám közben képesek elismerni annak a teljesítményét is, aki a másik oldalán áll. Ez nem gyengeség, sőt! Ehhez erő kell.
A két hölgy megmutatta, hogy lehet egyszerre büszkének lenni a saját hazánkra és tisztelni a másikét. Talán ez az egyik legfontosabb üzenete a sportnak. Szükség van az ellenfelekre, az embernek azonban nincs szüksége ellenségekre. Egy gerelyhajító nekifut, eldobja a gerelyt, és nézi, meddig repül. A mérőszalag nem kérdezi, milyen zászló van a mezén, nem számít neki, a teljesítményt méri. A szurkolók viszont sokszor többet látnak bele a sportba, mint amennyi benne van. Nemzetek harcát, történelmi visszavágót, presztízst, sérelmeket. A sportolók pedig néha egyetlen gesztussal emlékeztetnek bennünket arra, hogy a rivalizálásnak is lehet határa.
A dobogó ugyanis nem választja el őket. Összeköti. Világos és Kolak számára azon a napon nem az volt a legfontosabb, hogy melyik ország áll a másik előtt. Mindketten tudták, hogy egy különleges pillanat részesei, ahogy azt is, hogy az ellenfél sikerének elismerése nem vesz el semmit a saját eredményük értékéből. Tartozhatnak bármely nemzetiséghez, amikor elhallgat a stadion, elfogy a rivalizálás, és lekerülnek a rajtszámok, szemben nem ellenség áll, hanem egy másik sportoló. Egy olyan ember, aki ugyanúgy álmodott, küzdött, izgult és dolgozott az eredményért, mint a másik. A sport éppen ezt tudja a legszebben megmutatni, és ezért senkinek sem tartoznak elszámolással.
