12. rész
Szerém vármegye – Szerémség a XI. századtól 1918 novemberéig a Duna és a Száva között, a Száva alsó folyásánál a Magyar Királyságban a Horvát-Szlavónországhoz tartozó közigazgatási terület, egyszersmind nagytáj. A középkorban Bács vármegye, Keve vármegye, a Sói és a Macsói bánság és Valkó vármegye alkotta körzetben, a kiegyezés után Bács-Bodrog vármegye, Torontál vármegye, Verőce vármegye, Pozsega vármegye szomszédságában létezett. Délen Boszniától és Szerbiától a Száva folyó választotta el. A magyar honfoglaláskor Lehel, Bulcsú és Botond vezérek legyőzték és adófizetésre kötelezték a területet uralma alá kényszerítő bolgár Simeon kagánt, országuk határának pedig a Száva folyót tekintették. Kalapis Zoltán Az Alvidék évszázadai című könyvében kiemelte: Szent László Szerémséget „kivonta a bizánci egyház és állam hatósugarából, s lehetővé tette, hogy a középkori Magyarország egyik legfejlettebb vidékévé váljon”. Szlavónia a honfoglalás óta csaknem nyolcszáz éven át magyar területnek számított. Kalapis Zoltán hozzátette: Szent László idejében „Pannónia annyira rendezetten s gyarapodva virágzott, hogy boldog István király ideje óta törvény, szabadság és bőség tekintetében soha még ily csodálatosan nem csillogott”.
A honfoglalás óta Bácska, Szerémség s általában a környező déli végek az ország igen gazdag vidékének számítottak, Szerémséget például a török krónikák a magyarok leggazdagabb tartományának nevezték, noha betöréseikkel a vidék egyre gyorsabban pusztulásnak indult. A kalocsai az ország egyik leggazdagabb püspöksége volt, életében jelentős szerepet játszott a bácsi székhely, de egyre inkább megerősítik a péterváradi várat is, a szerémségi kolostorokat pedig a pogány veszedelem közeledtére várakká alakították át.
Nagy befolyásra tettek szert a szerémségi kolostorok: „Szerém megyében, a kalocsai egyházmegye védelme alatt Belus bán (1141–1157) a saját birtokán, Kőn Szent István tiszteletére bencés apátságot alapított. Az alapítólevél Bánmonostorának nevezte az apátságot.” Juhász Kálmán A csanádi püspökség története 1243–1307 című könyvében így fogalmazott: „Szent István király óta egy király sem tett annyit a Délvidék politikai, törvénykezési, közigazgatási, egyházi és közművelődési, kereskedelmi, ipari, gazdasági és társadalmi érdekeinek előmozdítására, mint Károly Róbert, kit Délvidék méltán nevezhet a maga királyának. Nemcsak a nemesség vagyonosodását és tekintélyét emelte, de megadta a lehetőségeket a jobbágynak és szolgának is, hogy a sorsán javítson. Benépesítette az egyházmegye területét szorgalmas munkaerővel és alapját vetette meg a városi élet fejlődésének.”
A XIV–XV. században Zsigmond király idején négy magyar nemesi család szerzett jelentős befolyást a déli végeken: az idősebb Garai Miklós volt macsói bán is, horvát bán is, fia, Garai Miklós a nádori tisztséget is betöltötte. Ennek fia, Garai László, ugyancsak volt macsói bán is, nádor is. Az Újlaki család székhelye a szerémségi Újlak volt, Újlaki László macsói bán volt, őt követte a tisztségben Miklós fia, aki volt erdélyi vajda és bosnyák király is, roppant nagy vagyonra tett szert, 1477-ben halt meg. A Maróti család fészke a Marót vára volt, Maróti János többször is betöltötte a macsói báni tisztséget. 1415-ben azonban török segítséggel Hrvoje megverte a magyar csapatokat, ekkor Garai János és Maróti János is fogságba esett.
Szerémség a középkori Magyarország egyik legértékesebb mezőgazdasági vidéke volt, szőlészete révén gazdag kereskedelmi kapcsolatai voltak Európával. Kamanc és Újlak mezővárosok jelentős szerepet játszottak a vallási mozgalmakban, a huszitizmus terjesztésében. 1390-ben a török csapatok betörtek Valkó és Pozsega vármegyébe, 1391 szeptembere és novembere között Zsigmond király hadakat vezetett ellenük. 1408-ban Zsigmond szávaszentdemeteri találkozón megerősítette szövetségét Lazarevics István szerb despotával, aki unokaöccsével, Brankovics Györggyel együtt a magyar király hűbérese lett. Nándorfehérvárért és a Duna jobb partján lévő szerb várakért cserébe Brankovics magyarországi uradalmat, Szávaszentdemetert, Szalánkemént és Zimonyt kapta, s ráadásként egy budai palotát. A XIV. század utolsó éveitől a Magyar Királyság déli területein folyamatosan dúlt a törökök elleni háború, mígnem 1463 nyarán Hunyadi Mátyás az oszmán seregeket kiverte a vidékről. A várakat megerősíttette, Zimonyt és Nándorfehérvárt Kinizsi Pál, Szalánkemént és Kupinovót Brankovics Vuk Zmaj védelmére bízta. 1526 júniusában a török támadás hírére a szerémségi szerbek tömegesen keltek át a Dunán. I. Szulejmán serege 1526. július 2-án átkelt a Száván, július 27-én bevette Péterváradot, augusztus 8-án elfoglalta Újlakot; Kapisztrán Szent János sírját földúlták, testét kútba dobták. A mohácsi vesztes csata után a török megszállta a szlavóniai területeket is. 1530–1699 között a Szerémség Zimony székhellyel török szandzsákként működött. A visszafoglaló háború során 1688 júliusában a Caprara császári tábornok vezette osztrák csapatok elfoglalták Újlakot, Péterváradot és Nándorfehérvárt, s ezzel a vidéket felszabadították a török megszállás alól.
A XVIII. században Szerémségbe a kipusztult lakosság helyére horvátok és szerbek költöztek, a XIX. század elején a császári kamara németeket, cseheket, tótokat és ruszinokat telepített. A XVII. század végén a magyarországi szerbek egybekovácsolódásához, de későbbi elszakadásuk előkészítéséhez – a maga idejében és a maga módján – jelentősen hozzájárult Arsenije Crnojević is. Egyházi hatalmát kiterjesztette a Szerémségben élő szerbekre: a korábban letelepedőkre és az új, a dél-szerbiai jövevényekre egyaránt. A görögkeleti püspökségek egész sorát alapította meg.
A török elleni háborúk sikere nyomán az 1718. július 21-én aláírt pozsareváci békeszerződés a törököt végleg kiszorította Magyarországról. Szerémség jelentős része a bécsi Udvari Haditanács katonai kormányzata által létrehozott és irányított péterváradi ezred uralma alá került. 1848. március 20-án a szerémségi szerb közgyűlés követelte a királytól, ne szentesítse a magyar országgyűlés határozatait, 1848. április 20-án azután kimondták a Magyarországtól való elszakadást. 1849 szeptemberében kikiáltották a Szerb Vajdaságot, amely 1861-ig létezett. Az első világháború utáni békeszerződés Szerémség egész területét a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta. 1941–1944 között Horvátországhoz, 1944–1991 között Jugoszláviához tartozott.
Irodalom: Magyar katolikus lexikon; A Pallas nagy lexikona; Magyar néprajzi lexikon; Gyurkovits György: Verőtze, Szerém, Posega Vármegyék és a’ Gradiscai, Brodi, Pétervári Határőrző Regementek Vidékei Magyar Országnak elválhatatlan Részei; Tudományos Gyűjtemény, 1836. V. szám, 36–72. p.; Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története 1243–1307; Makó, 1930; Hegedűs Antal: A bácskai és szerémségi katolikus népoktatás a XVIII. században; Létünk, 1976. 1. szám, 71–80. p.; Mitrović, Mirko: A XVIII. század eleji Szerémség; Magyar Szó – Kilátó, 1982. január 23. 3. szám, 15. p.; Burányi Nándor: Felszakadó gyökerek Szerémségben – Nemzeti kultúránk felbecsülhetetlen emlékeinek megmentéséért; Magyar Szó – Kilátó, 1990. november 10. 47. szám, 13–14. p.; Égető Melinda: A szerémségi szórványmagyarok kultúrájáról; In: Népi kultúra – népi társadalom XV.; Budapest, 1990; Burány Nándor: Vár állott, most kőhalom – Ötszáz-hatszáz évvel ezelőtt Szerémségben I–XII.; Magyar Szó, 1991. március 19. – március 30.; Gere László: Várak a Szerémségben; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 45–68. p.; Kalapis Zoltán: Az Alvidék évszázadai; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2006.
(Folytatjuk)
