Ferencvárosi Tornaklub. Szerbiai Röplabdaszövetség. Világirodalmi lexikon. Pro Urbe díj, Magyar Műemlékvédelemért díj. Simonyi Zsigmond helyesírási verseny, Sziget Fesztivál, Egyetemi anyanyelvi napok, cannes-i filmfesztivál, anyanyelvi világnap, labdarúgó-világbajnokság.
Mi a közös bennük? Az, hogy egyszerűen nem tudjuk leírni a nevüket. Ennek a „tudatlanságnak” azonban némiképp megvan a magyarázata: ember legyen a talpán, aki képes eligazodni az intézmény-, esemény- és rendezvénynevek rengetegében, hiszen a gyakorlatban annyiféle írásmód létezik, amennyi csak lehetséges, és az utóbbi kettő esetében még a helyesírási szabályzat sem ad megfelelő támpontot, mert a főszabály mellett sok a kiegészítő, megengedő megjegyzés, a kivétel.
A cannes-i filmfesztivál nevét például kis kezdőbetűkkel írjuk, mert az eseményneveket így kell írni. Hasonlítsuk ezt össze az I. Zsarátnoki Nemzetközi Sportnap (kitalált) nevével! Mivel első rendezvényről van szó, sem az internet, sem a szótár nem adhat támpontot, hogyan is kellene hivatalosan elnevezni. A szervezők nem is gondolnak arra, hogy ki lehetne kérni egy hozzáértő személy véleményét; Különben Sincs Rá Szükség, Hiszen Egyértelmű, Hogy Mindent Nagybetűvel Kell Írni, Mert Ez A Szokás.
Így dacol hát az I. Zsarátnoki Nemzetközi Sportnap a cannes-i filmfesztivállal.
Igen ám, de erről a sportnapról (elnézést, Sportnapról) az újság is tudósít, a rendezvénynév pedig feladja a leckét az újságírónak, a szerkesztőnek, a lektornak. Az újságíró még talán hűen leírja úgy, ahogy a szórólapon látható. A szerkesztő bizonytalan, ezért kikéri a lektor véleményét, aki becsülettel utánanéz a szabályzatban, hasonlót keresve. Majd pedig felolvassa a szerkesztőnek, hogy „Az eseményneveket kis kezdőbetűvel kell írni. Az intézményszerű, azaz rendszeresen ismétlődő országos vagy nemzetközi rendezvények, kiállítások, vásárok, versenyek elnevezését azonban az intézményekhez hasonlóan csupa nagy kezdőbetűvel írjuk. Ez az írásszabály azonban a gyakorlatban alig-alig érvényesül, hiszen nem nyelvi háttértudást igényel annak eldöntése, hogy egy rendezvény intézményi keretek között működik, avagy sem.” Ha már szóba kerültek az intézménynevek, illik utánanézni: „A hivatalos nyelvhasználat az intézménynek tekinthető társulásokat illetően ragaszkodik a bejegyzett önálló jogi személy meghatározáshoz. Ez fontos támpont a helyesírás szempontjából, ám háttértudás nélkül nem mindig dönthető el, hogy hivatalosan működő csoportosulásról van-e szó. Ezért az intézménynevek írásában nagyfokú bizonytalanság tapasztalható, elsősorban a kis és nagy kezdőbetűk alkalmazásában.”
Nagyfokú bizonytalanság – ez az, ami érezhető az említett nevek írásában, különösen az eseménynevekében, de még azokban a nevekben is, amelyekre vonatkozóan világos szabályt találhatunk – ha utánanézünk… Elsősorban tehát a szervezőknek kellene tudniuk, intézményszerűen működik-e a rendezvény, az alapítóknak, a tulajdonosoknak lenne tanácsos utánanézniük, hogyan kell írni a majdani sportegyesület, civil szervezet, étterem, szálló, cukrászda, bolt nevét, hogy körültekintően és felelősséggel nevezhessék el. Ugyanilyen felelősséggel illene eljárni a díjnevek esetében is. Hiába részletezi világosan és érthetően a helyesírási könyv, melyik típust hogyan kell írni – Itt Is Dívik A Nagybetűzés. Toleranciadíj, Kossuth-díj, Ybl építészeti díj, Pro Universitate díj, Európai Nyelvi Díj, Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje a lánccal, Év Teljesítménye díj… kétségkívül nem kevés típus, ám éppen ezért minden díj megtalálhatja köztük a hozzá hasonlót.
Hogy miért fontos mindez? Azokat, akik később leírják a nevet, köti a szervezők, alapítók meghatározása, emellett azonban a helyesírási szabályokat is figyelembe kell venniük – ha pedig ez a két dolog nincs összhangban, főhet a feje a szerkesztőnek és a lektornak, no meg az olvasónak is, aki egyazon újságban kétféleképpen látja leírva ugyanannak a díjnak a nevét, és nem tudhatja, hogy az egyik oldal szerkesztője az alapítókra hallgatott, a másiké pedig a szabályra. A felelősséggel dolgozó rendezvényszervezőnek, intézményalapítónak, étterem-tulajdonosnak, sportklubalapítónak arra is figyelnie kellene, hogy saját magát megfelelően nevezze el, ne intézményesítsen az elnevezésében egy nyilvánvaló helyesírási vagy nyelvhelyességi hibát. Ha több gondot fordítanának arra, hogy utánanézzenek, vagy kikérjék egy hozzáértőnek a véleményét, akkor talán nem jelennének meg ünnepi akadémiára invitáló szórólapok, az I. nemzetközi zsarátnoki sportnap nem csúfolná tovább a cannes-i filmfesztivált, nem ütközne önérzeti akadályba egy könyv címének a címekhez igazodó írása (ha nem nagybetűzzük minden egyes elemét, az még nem jelenti a könyvkiadás körüli fáradozás lebecsülését, csupán azt, hogy tisztában vagyunk a címek helyes írásmódjával).
Az a hozzáértő pedig, akinek valóban kikérik a véleményét, örül is, meg nem is. Örül, mert valakinek mégis fontos, hogy a nyelvi szabályoknak megfelelően legyen elnevezve az új esemény, intézmény; és nem örül, mert tisztában van vele, hogy a tanácsadással még nem oldódik meg az a mérhetetlen kuszaság, ami ezt a kérdéskört körüllengi. És csak reménykedik benne (bár a hírekből úgy tűnik, hiába), hogy az akadémiai szabályzat következő kiadása bátran fog bánni ezzel a problémával, szentesíti azt, amit a nyelvszokás már eldöntött, és igyekszik megszüntetni a kuszaságot.
