Nyáridőben a gang végében volt rendes fekvőhelye, közvetlenül a nádfedeles ház bejárati ajtajánál. Balgaság lenne azt hinni, hogy G. akarta volna így abból a célból, hogy hajnalonként gyorsabban üstökön ragadhassa a munka grabancát (dandárját?). Kifejezetten utálta a parasztéletet. Nem renyheségből, lustaságból, hanem mert többre vágyott.Tegyük hozzá, némileg jogosan. De földhözragadtságából kitörni sehogyan sem tudott.
Tűpontosan tudta mind a 700 nótát (szöveggel, igényes akkordkísérettel), amelyeket lagziban kérhetett a vendég. Kedvtelésből még a híres kán-kánt is megtanulta harmonikán az Orfeuszból, Offenbach halhatatlan nagyoperettjéből. De zeneiskolába soha nem járt. Hej, pedig a hallása messze földön híres volt. A zeneelméletnek mind a 12 hangját – alsó G-től a magas C-ig – be tudta hallás után azonosítani, de a vonatfüttyöt vagy a vadgerlice szinkópáit is hibátlanul lejegyezte egyszeri meghallgatás után. Az a mondás járta: abszolút hallása van. Tréfálkoztunk is vele, ha kéthangon szólt a menyasszonyt szállító limuzin dudája. Ránézni elég volt, hogy vegye a „lapot”: na ez mi volt?
– Esz és G. De a G kicsit alacsony – tette hozzá kissé hivalkodón, talán csak a hecc kedvéért. Hajlamos vagyok hinni, nem csak az emlékezés eufemizmusa sugallja, igaza lehetett.
Mi, a fivérei, kapacitáltuk idejekorán: képeztesd magad, tehetséges vagy, mint a nap.
Mindhiába, ő csak gyermekes ábrándjait dédelgette, irreális fantáziavilágban élt. Az Aeneist olvasta Vergiliustól, gazdaságtant lapozgatott (dicsekedett, hogy tudja, mi a defláció. El is magyarázta nekünk, tudatlanoknak, hogy az rosszabb, mint az infláció). Horribile dictu, latinul kezdett tanulni. Magánórákra is eljárt Zentára, egy neves nyugalmazott latintanárhoz. – Laudetur Jesus Christus – köszöntött, amikor iskolai szünetekben hazalátogattam a tanyára. (Tanulnád inkább az összhangzattant, kontrapunktot, zúgolódtam, de csak magamban.)
Az idő – az egykedvű entitás – meg könyörtelenül múlott felette is, mígnem teljesen egyedül maradt.Társul csak a magány szegődött hozzá. Hiába vágyott hitvesi kapcsolatra, mint minden halandó, nászindulót csak mások örömére játszott, lelke húrjain gyászdalok szóltak. Mert hol van az a társ, kinek ajkán nem hamis a nóta, kinek a sor végén két kapavágás között a János Vitézből strófákat idézhet?
A megszokás nyomasztó monotóniájával saját földjén rab módjára végezte önmaga szabta robotját. Még ifjúkorát sem túllépve lassan-lassan tünedezni kezdett arcáról a mosoly, elfelejtett nevetni.
A birodalom közepén hatalmas udvar terpeszkedett a 60 négyzetméteres nádfedeles ház, a szemben lévő, ugyancsak méretes istálló, a magas dohánypajta és az ólak ölelésében. Északon-délen tágra nyitható kapuk biztosították a ki- és bejárást embernek, állatnak, munkagépeknek. A középen magától kialakult játszótér meg valóságos meseországot biztosított, immáron a harmadik nemzedék számára.
Frici – egyelőre a legkedvesebb unoka, minthogy nincs több – egyedül játszik a nagy udvar közepén. Kis játéktraktort tologat maga körül mozdulataihoz motorhangot zümmögve békés elégedettséggel. A nyitott kapukon keresztül néha-néha lágy szellő apró porszemcséket permetez szemébe, de ő mitsem törődik ezzel. Ha megunja a motorozást, felpattan, a kapirgáló tikok után ered, kergetőzik egyet, aztán ismét traktoristát játszik. Szünetet nem tart, legfeljebb, ha Mariskának sikerül fiacskáját ínyenc falatok igéretével rövid időre elcsábítani.
Az istálló épülete előtt égig érő akácfa régi dalokat susogva vigyázza a vígan játszadozó csöppséget.
Anyánk a kertek alatt gyomlálva odakiált Apánknak: – Mi lelte a fiunkat, úgy kiabál a lovakkal, mint a lacibetyár!
– Biztos libidója van! (Apánk objektív okoknál fogva nem olvasott. Egész életében rosszul látott, trachomával bajlódott. Télen-nyáron gumipánttal felerősített sötét szemüveget viselt, így menekült a fény elől. Hogyan juthatott ilyen tudományos kifejezés birtokába? Csak gyaníthatjuk, hogy a fülén keresztül tolakodtak fejébe, mert detektoros rádiót már a tizennégyes háború óta rendszeresen hallgatott.)
– Milyen dója? – firtatja tovább Anyánk a kérdést.
– Li-bi-dó-ja! Tagolja Apánk a bölcsek fölényével.
–Aha! – hagyta jóvá eme szóförmedvénnyel a teljes mértékben homályban maradt választ.
G. aznap is haragban volt a világgal – mint oly sokszor, amióta kétágú. Miért ily kegyetlen a sors? Ismételgeti magában zsémbesen a régóta fájó kérdést. „Orgonavirág, mondd, mért nincs szerelmesem, orgonavirág, súgd meg nekem…” – dúdolja magában az ismert, és oly sokszor játszott kuplét. És a vetésforgón álló vén akácfát kerülgetve az ekével, feljajong a másik nóta. „..susogj, susogj, fehér akác, hervadj el a szívemmel…” De Petőfi is eszébe jut, a Minden virágnak c. verse, ami végleg elkeseríti: „...nincs leány, ki engemet szeretne...” És ennek az elkeseredett, lélekölő belháborúnak a levét ma is a világ legártalmatlanabb, legszeretetreméltóbb teremtményei, a szántás-vetés fő segítői, a lovak isszák meg. Mint oly sokszor, amióta kétágú.
Nagyokat csapkod az ostorral, rángatja a gyeplőt, káromkodva kiabál, sértegeti a szegény állatok erkölcsét. Ám ez a macera – különösen, ha megalapozatlan – okos lófejjel is érthetetlen, előbb-utóbb a legjámborabb jószágot is kihozza a béketűrésből. Először csak fejét rángatva mutatja nemtetszését, kilép a barázdából, esetleg „üresben” hátrarúg. De ha túleszkalálódik a helyzet és az ostorhegyes is egyetért, a két jámbor teljesen megvadul. Rombolva pusztító démoni erő szabadul fel, ami kegyelmet nem ismer. Ember, állat meneküljön, ha tud. Az ekevas kifordulva a világot fenyegeti, az elragadott gyeplő a kiszámíthatatlanság fenyegető ígérete. A vészt hozó hajszának kimenetele csak tragédia lehet, ha valamilyen kedvező fordulat – deus ex machina – fel nem bukkan. Az őrült rohanás, fékezhetetlen sebesség kötőfék nélkül futó, vadon élő lovak esetében tömény életveszély. Éles ekevassal felszerelt talyiga meg egyenesen az apokalipszis iszonyata, végítélet. A két megvadult állat rohanva vonja halált osztó szerszámát ösztönösen kanyarodva a porta felé, aminek udvara a fentebb apsztrofált Meseország, és szeretett otthon, ahova minden ló 30-40 kilométerről magától is hazatalál. Tökéletes az összhang a két pára – Barázda és Csillag – között. Rohannak együtt, mint versenyen illik a nagydíjért, de ők nem győzelemért küzdenek, ösztönösen rombolnak, pusztítanak, tipornak mindent. Már a bejárati kapun is átsuhanva tépik-szaggatják magukon a szerszámot. Az ekevas, ami a majdani kenyérgabonáért a földet hivatott hasítani, a kis játéktraktor elevenjébe vág, az egész szerkezetet miszlikre aprítja, kerekeit a baromfiól tetejéig röpíti, alkatrészeit ezer darabra tépi.
És akkor!
A kijárati kapu előtt hirtelen bomlik a harmónia, az egyik ló balra, a másik jobbra készül fordulni. Ilyenkor a sors úgy rendeli: se ide, se oda, egyenest a fának. Reccsen az ág, törik a hámfa, rándulnak a zablák, térdre rogy a két igavonó. Egyszerre megtestesült nyugalommá merevedve várják és fogadják az érkező emberi beavatkozást. Megbékélt nyugalommal, mint okos kisbaba – kinek popsiján cserélik a pelenkát – hagyják magukról a fejzőt, kötőféket, istrángot lefejteni.
Elül minden zsivaj, lárma, a lovak engedelmesek, okosan barátságosak. A vályúhoz botorkálva nagyokat nyelnek a gémeskút áldást adó italából.
G., a megtért „tékozló” fiú gyöngéd-szelíden simogatja ekeszarvtól érdes ujjaival Barázda csatakos sörényét. Egy (bánatsúlyától) aláhulló könnycsepp koncentrikus köröket rajzol az itató vizébe.
Csikordulva nyílik a nádfedeles ház bejárati ajtaja s a másféléves Frigyeske tenyérnyi lekvároskenyeret majszolva kitipeg a csatatérré silányult udvarra.
Csak a Jóisten a megmondhatója, mit susog a fehér akác, amikor halkan-csendben suttogva fényes diadalünnepet ül.
Nyitókép: pixabay.com
