A második világháborút követő évtizedekben Jugoszláviában is nagy gazdasági előrehaladás volt tapasztalható. A közúti forgalom erőteljes növekedésével a vasúti forgalom tehermentesítése céljából jobb és szerteágazó úthálózatra volt szükség. Emellett nem elhanyagolható szempont volt a nagy távolságok lerövidítése, amit Vajdaság területén elsősorban hídépítéssel lehetett elérni. A múlt század 60-as, 70-es éveiben egyre-másra épültek a Dunán átívelő hidak, mint a bezdáni, a gombosi, a béskai és természetesen a palánkai híd is. Az alábbiakban ez utóbbi Duna-híd történetét dolgozzuk fel röviden.
A palánkaiak és a túloldalon található Újlak (Ilok) lakosságának évszázados álma volt, hogy a két település között állandó híd épüljön, amely jelentősen megkönnyíthette a Dunán való közlekedést. A történelem során ezen a szakaszon kompjárat segítségével bonyolították le a közlekedést, ami már a 20. század derekán eléggé idejétmúlt megoldásnak számított. A hatóságok ekkorra már felismerték a hídépítés szükségességét és jelentőségét, ezért a Palánkát és Újlakot összekötő Duna-híd építésének előkészületei már 1971 tavaszán megkezdődtek, míg a munkálatok június 7-én. Az új palánkai híd építését a bácskai oldalon az egykori kompjárattól mintegy két kilométerre lefelé, közvetlenül a kendergyár fölött kezdték meg.
A Palánka–Újlak híd megépülésének jelentősége egyebek mellett abban rejlett, hogy jelentősen megrövidítette az utat Felső- és Közép-Bácska, valamint Horvátország között, ugyanakkor közvetlen utat teremtett Újvidéktől Vukovárig és Eszékig, majd tovább Bosznia és a tengerpart között. Jelentősnek számított, hogy a hídépítésnél először alkalmaztak cölöpös alapozást Jugoszlávia területén. A szabadalmat a Mostogradnja vállalata a németektől vásárolta meg. A módszer abból állt, hogy a mederbe mintegy 15 méterre lefúrt, több méter átmérőjű acélcölöpökbe betont öntöttek, majd hatalmas betonlapot helyeztek rájuk, amelyen a hídváz nyugodott.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy a cölöpös alapozás miatt a legnagyobb szerep a gépeknek jutott, ennek köszönhetően a munkálatokon csupán 130–180 ember, főként szakember dolgozott. Az egyik mérnök meg is jegyezte, hogy „az egész építkezési területen nem találni egy lapátot sem, csak betonkeverőket, darukat, szádfalakat és csöveket”. Az újvidéki Žeželj híd építésénél szükség szerint 800–1000 vagy még ennél is több ember dolgozott, ugyanakkor a munkafolyamat sokszor embert próbáló volt, hiszen a munkásoknál az úgynevezett harangrendszer alkalmazása miatt felléphetett a keszonbetegség. A hirtelen légnyomásváltozás gyakran okozott tragédiát, ami viszont a palánkai–újlaki híd építésénél a korszerű technológia alkalmazásának köszönhetően már nem fordult elő. Lajkó Lajos, az ellenőrzést végző főmérnök a Magyar Szónak adott egyik korabeli nyilatkozatában elmondta, hogy az újszerű módszer a tapasztalatok szerint csak kisebb hídlábak építésénél vált be.
„Az újdonság itt az lesz, hogy javaslatomra a nagy nyílások lábát is ezzel a módszerrel építjük. Legalább a szabadalom készítőit is megörvendeztethetjük valamilyen újítással, és tetemes összeget takarítunk meg az építtetőknek.” (Magyar Szó, 1972. április 30. – május 2.)
A tervezett nyolc fúrtcölöp-pillérből 1971 szeptemberére kettőt már beépítettek, a többi cölöp leverése pedig folyamatban volt. A téli hónapok során az esetleges jégzajlás veszélye és a hideg miatt egy ideig szüneteltek a munkálatok, ezt az időt az építést végző belgrádi Mostogradnja vállalat a munkagépek javítására használta fel. A hídépítés 1972 szeptemberére már annyira előrehaladt, hogy a szerkezet összeszerelésénél tartottak, így azzal számoltak, hogy az építményt már a rá következő esztendő júliusában átadhatják rendeltetésének.
A terveket azonban váratlanul pénzügyi gondok húzták át, ugyanis a Mostogradnja vállalat és Vukovár község nem teljesítette a vállalt pénzügyi kötelezettségeket. Ezzel szemben a Vojvodinaput és Palánka község a költségek rájuk eső részét rendszeresen befizették a közös alapba. Az anyagi gondok miatt a munkálatok gyakorlatilag már 1972 decemberében leálltak, majd a következő év tavaszán a Vojvodinaput munkástanácsa úgy döntött, hogy bizonytalan időre beszünteti a munkát. Az anyagi gondok azonban néhány hónapon belül megoldódtak, így a Május 25. híd névre keresztelt építmény, habár egyéves késéssel, de 1974 tavaszára elkészült.
A híd hossza 825 méter, szélessége 10,5 méter, tíz betonpilléren nyugszik, közülük nyolc a vízben áll. A pillérek közötti legnagyobb nyílás 160 méter, vagyis a legnagyobb dunai hajóknak is elegendő. A közepes vízszinttől számítva a híd magassága 19 méter. Acélszerkezete 2300 tonnát nyom, a híd építésére mintegy 8000 tonna betont használtak fel. A híd építője a belgrádi Mostogradnja vállalat, a vasszerkezet pedig a budapesti Ganz–MÁVAG-ban készült. A burkolata a kisebb hídnyílások szerkezetén beton, a három nagyobb nyílás fölötti szerkezeten pedig acéllemezből készült. Az építkezés költségeit Palánka és Vukovár község, valamint a Mostogradnja vállalta. A híd 80 millió dinárba került, a hozzá vezető utak építésére 20 millió dinárt költöttek. Az építmény átadását megelőzően terhelési próbát hajtottak végre. Ennek során a pillérek közötti részeket egyszerre nyolc cementtel megrakott pótkocsis teherautóval terhelték meg. Đorđe Jevričić főmérnök szerint „ez a roppant súly meg se kottyant neki…”.
A közúti és gyalogosforgalomra tervezett palánkai–újlaki hidat 1974. május 19-én adták át rendeltetésének. Az ünnepségen a korabeli Jugoszlávia vezetőinek színe-java jelen volt, Josip Broz Titóval az élen, akit felesége, Jovanka is elkísért. A korabeli tudósítások szerint mintegy hetvenezres tömeg gyűlt össze a hídavató ünnepségen. Az építményt maga Tito adta át rendeltetésének, amikor átvágta a híd elején kifeszített piros szalagot. Ezt követően feleségével és az ország, valamint a két tagköztársaság, illetve Vajdaság jelen lévő magas rangú politikai vezetőivel együtt megindult a hídon. Az eredeti elképzelés az volt, hogy csak 30-40 métert haladnak, Tito azonban a tömeget üdvözölve egészen a létesítmény közepéig gyalogolt. Itt üdvözölte a Dunán felsorakozott palánkai és vukovári csónakosokat, majd a korabeli tudósítások szerint egy vicces jelenet is lejátszódott:
„Ezután tovább folytatta útját, és mind vidámabb hangulatban társalgott feleségével és kísérőivel, a két községi elnökkel. Már a híd vége felé járt, amikor váratlanul hátrafordult, és így szólt a nyomában haladó személyiségekhez:
– Régen gyalogoltatok már ennyit, ugye?!
Elnökünk megjegyzését harsány nevetés fogadta.” (Magyar Szó, 1974. május 20.)
A közúti és gyalogosforgalom számára fenntartott hídon a járművek vezetőinek úgynevezett hídpénzt kellett fizetniük, ez az összeg 1977-ben 10 dinárt tett ki. A hídpénz beszedésével a beruházók úgy számoltak, hogy tíz év alatt megtérül a hídépítés költsége. A Május 25. hídon végül kilenc évvel a létesítmény átadását követően, 1983. szeptember 1-jén vált ingyenessé az átkelés. Habár ekkor még nem sikerült törleszteni a híd építésére kölcsönkért összeget, „a Vojvodinaput, a palánkai útügyi érdekközösség, a Tartományi Útügyi Közösség és Vukovár község képviselői aláírták azt a szerződést, amellyel a hitel visszafizetésének módját és a híd karbantartására vonatkozó kérdéseket szabályozzák”. (Magyar Szó, 1983. augusztus 31.)
A délszláv háborúk idején a stratégiai fontosságú hídon több alkalommal is fegyveres összetűzés történt, majd az 1999-es NATO-bombázások során is többször találat érte, nagymértékben megrongálódott, ám nem omlott össze. A sérülések következtében a létesítmény szinte használhatatlanná vált. A hidat végül a Slavonski Brod-i Đuro Đaković vállalat újította fel, a munkálatok értéke megközelítőleg 250 ezer eurót tett ki. A hidat Horvátország és Vajdaság tisztségviselőinek, továbbá Vukovár-Szerém megye, Palánka és Újlak község képviselőinek jelenlétében Mario Kovač horvátországi tengerészeti, közlekedési és távközlési miniszter nyitotta meg 2002. április 30-án.
A Május 25. híd szerencsésen túlélte a háború, valamint a bombázás nehéz időszakát, és mindvégig megmaradt a kapcsolatteremtés, az összeköttetés szimbólumának. Napjainkban is fontos szerepet tölt be: nem csupán határátkelőként, hanem a múlt örökségeként és a jövő lehetőségeinek hordozójaként áll a Duna fölött.
A hídavató népünnepélyen mintegy hetvenezer ember volt jelen (Magyar Szó, 1974. május 20.)
|
Tito üdvözölte a Dunán felsorakozott palánkai és vukovári csónakosokat, majd a korabeli tudósítások szerint egy vicces jelenet is lejátszódott: „Ezután tovább folytatta útját, és mind vidámabb hangulatban társalgott feleségével és kísérőivel, a két községi elnökkel. Már a híd vége felé járt, amikor váratlanul hátrafordult, és így szólt a nyomában haladó személyiségekhez: – Régen gyalogoltatok már ennyit, ugye?! Elnökünk megjegyzését harsány nevetés fogadta.” (Magyar Szó, 1974. május 20.) |
Nyitókép: Josip Broz Tito és felesége, Jovanka (középen) megindul az új palánkai hídon 1974. május 19-én (Magyar Szó, 1974. május 20.)
