Zia olvasott már olyasmit, sőt több cikket is arról, hogy az emberiség 1–5 százaléka három, négy vagy annál is több mellbimbóval születik, hogy ez bizony egy bizarr rendellenesség, bár legtöbbször ártalmatlan; a középkorban viszont boszorkánynak vagy mágusnak bélyegezték azokat, akiknek (legtöbb esetben) a mellkasán kettőnél több mellbimbó díszelgett, az ördög szemét vélték fölfedezni a harmadik mellbimbóban, s ördögi szempárt, ha negyedik is volt; arra azonban meg mert volna esküdni, hogy ő maga nem tartozik az előbb említett szerencsétlenek (kiválasztottak?) közé, vagyis összesen két mellbimbója van. Igen ám, de egy napsütéses nyári reggelen enyhe viszketést érzett mindkét melle, vagyis nem közvetlenül mindkét mellbimbója alatt. Ziát meglehetősen súlyos mellekkel áldotta meg a Teremtő, ezért aztán a tükör elé állva kissé meg kellett emelnie mindkét mellét, hogy kiderítse a viszketés okát. Meg is emelte mindkettőt, egyszerre, s amit látott, valójában nem töltötte el aggodalommal. Két szabálytalan alakú foltocska piroslott ugyanis mindkét melle alatt, akárcsak két miniatűr absztrakt festmény. Zia azon nyomban bekente mindkét foltocskát Synopen kenőccsel, hisz a két kicsike festményt, valljuk be, akár csalánkiütésnek is nevezhette volna, ami pedig ettől a kenőcstől egy-két nap alatt máskor is elmúlt. Másnap reggel azonban arra ébredt, hogy a két kis szabálytalan pettyecske helyén erős viszketést érez, és megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a viszketés már fájdalommal társul. Kénytelen-kelletlen felkelt, a fürdőszobába támolygott, a tükörhöz, ismét megemelte mindkét mellét egyszerre. Két, kisebb (fejletlen?), őszibarack nagyságú, élénkpiros folt éktelenkedett a mellei alatt, de ez még csak hagyján. Nem két élénkpiros folt volt ez bizony, hanem két élénkpiros színű bimbóudvar. Zia nagyra nyitotta szemeit. Valóban négy mellbimbót látott a mellkasán – a két felső, a régóta ismerős, ártatlanul pillantott vissza rá; a két alsó, mint két kis újszülött, szintén, csak jóval pirosabban. A dolgok néha valóban furcsamód egészítik ki egymást, s most is ez történt: Zia, nyakát előrenyújtva, tüzetesebben fürkészve a fura jelenséget, rájött, miről is van szó. Néhány éve hordozott ugyanis a mellkasán néhány színtelen kicsi fibrómát, és most eme puha kis nyeles kinövések közül kettő pontosan a melle alatti két piros folt közepébe került, a gyulladástól kissé megnagyobbodott, így került hát oda a két plusz mellbimbó. Kétségbe még ekkor sem esett, arra gondolt, talán a tegnapi kenőcs okozott valami galibát a bőrén, vagyis ez mégsem csalánkiütés. Ezúttal Panthenol kenőccsel kente be hát őket, bízva annak gyulladáscsökkentő hatásában, ám néhány óra múlva erősödött a viszketés és a fájdalom is. Ismételten a tükör elé állva és melleit megemelve konstatálta, hogy a két kis fibróma a piros foltok közepén még jobban megduzzadt, s talán éppen ennyi kellett, hogy a két új mellbimbó mellbimbóságát már végképp ne lehessen kétségbe vonni. Zia most döbbent le igazán, s még jobban, amikor átfutott az agyán, milyen ismerős neki a két új mellbimbó tekintete, vagyis hogy ezek tulajdonképpen nem is az övéi. De kiék akkor? Életének eddigi három szerelme jutott eszébe, s gondolkodott (a mellbimbókat körbevevő pirosság méretét persze lekicsinyítve magában). Melyiküké lehetnek vajon? Janiéi? Daniéi? Bandiéi? Egyikükben sem volt biztos. Futó kalandjai némelyike is az eszébe villant, ám ennek lehetőségét azonnal elhárította, hisz ha már az illető férfiúk emléke is rég elhalványodott benne, miért jegyezte volna meg a mellbimbójuk kinézetét? Aztán néhány elmosódott (bús tekintetű) férfiarc jelent meg előtte egy-egy röpke pillanatra, azoké, akik annak idején hiába ostromolták, nem lett abból kapcsolat, még futó kaland sem. De hát azoknak nem is látta a mellbimbóját! Kiék akkor, ugyan, kiék? A kérdés, hogy hogyan kerültek a mellkasára, nem foglalkoztatta túlságosan, hiszen ha már itt vannak, hát itt vannak; sokkal inkább az, hogy vajon miért. Aznap többször megnézte őket, a méretük nem változott, a pirosságuk sem, változatlanul fájtak és viszkettek. Délután négy óra két perckor megszólalt a telefonja, fölvette, de nem szólt bele senki – NINCS HÍVÓAZONOSÍTÓ – ezt írta a kijelzőn. Ennek sem tulajdonított jelentőséget; másnap orvoshoz ment, az orvos felírt egy kenőcsöt, de az sem segített. A két új, alsó bimbóudvar pirossága nem halványult, terjedelmük s a fájdalommal vegyes viszketés megmaradt – ám a telefon délután négy óra két perckor ismét becsöngött. Zia felkapta a mobilját, kétszer is belekiabált (ki az, KI AZ???), de most sem felelt senki. A viszketés, a fájdalom, a két új mellbimbó pirosságának élénksége, a két piros folt terjedelme ugyanolyan volt másnap, harmadnap, negyednap is (pedig közben kamilla- és csalánfőzettel is próbálkozott). Zia kezdte elveszíteni a türelmét, mert mindezek mellett a telefonja harmadnap és negyednap is becsöngött délután négy óra két perckor, és hiába kiabált bele, egyre dühösebben (hagyj már békén, te idióta, TE IDIÓTA!!!), senki sem felelt, s a hívást továbbra sem tudta azonosítani. Az ötödik napon ráébredt, hogy összefüggés van a mellkasán virító két új mellbimbó és a telefonhívások között. Hiszen egy időben kezdődött mindkettő. Mindkettő egyforma intenzitással tart és egyforma intenzitással borítja ki nap mint nap. Világos, hogy ha már a két mellbimbó tekintete annyira ismerős, csakis Janié, Danié vagy Bandié lehetnek – ez egy jel, égi jel. Valami történt Janival, Danival vagy Bandival, s lehet, hogy nagy bajukban most épp őrá van szükségük. Vagy meghalt valamelyikük? S míg meg nem tudja, mi történt velük (vagyis egyikükkel), hordoznia kell ezt a két, átkozottul viszkető és sajgó mellbimbót, udvarukkal együtt, délutánonként négy óra két perckor dühösen felkapnia a telefonját. Janit és Danit külföldre sodorták azóta az évek, Bandi a szomszédos faluban lakott. Most állítson be Bandihoz, és kérdezze meg tőle, történt-e vele valami drasztikus, s ha az értetlenül rábámul majd, okolja meg a kérdést azzal, hogy két új mellbimbó nőtt ki a mellkasán? Zia napokig őrlődött, mit tegyen, mit tegyen. A két, fejletlen, őszibarack nagyságú bimbóudvar változatlanul élénkpiros volt, a fibróma-bimbók duzzadtan tekintettek rá a tükörből, fájtak és viszkettek, a telefon minden délután négy óra két perckor becsöngött (Zia már csak azt kiabálta bele, hogy elég volt, ELÉG VOLT, ELÉG VOLT!!!), éjjelente alig aludt, mellkasán piroslott a két plusz bimbóudvar, sajgott a két plusz mellbimbó, még egyszer megpróbálkozott az orvosnál, aki lekiabálta, hogy biztosan nem keni rendszeresen a foltokat, azért nem gyógyul, végül morogva felírt egy másik kenőcsöt, de az sem használt, Zia ideges volt, dühöngött, a telefon csörgött, mindig ugyanabban az időben, a zaklató galádul hallgatott, Zia már lecsapta a telefont, ő sem szólt bele, nyelte a dühét, a kínjait, a rettenetesen sajgó és viszkető semmit, míg végül egy délután, négy óra egy perckor kirohant a lakásból, a telefont nem vitte magával, rohant lefelé a lépcsőn, a kilencedik emeletről, a lift eszébe sem jutott, lerohant a hetedikig, akkor kifulladt, megtorpant, a korlátba kapaszkodott, zihált, majd megpróbált mély lélegzetet venni, majd még egyszer, majd még egyszer, és sikerült, mellkasába nagy zuhatag levegő áramlott be biztatólag, majd ugyanúgy ki, magához tért, a telefont még ma este a folyóba dobom, majd ha besötétedik, nem megyek el Bandihoz, egyikhez sem megyek el, a kenőcsöt is a folyóba dobom, a telefonnal együtt, este, sötétben, ahogy a filmekben szokás, szűrte a fogai közül. És akkor lassan, egészségesen lélegezve, ruganyos léptekkel megindult lefelé a hetedikről, s ahogy lépkedett, a Teremtőtől ajándékba kapott súlyos mellei minden lépcsőfoknál ruganyosan libbentek egyet-kettőt, jelezve, hogy az övéi, és el nem hagyják soha, s a két sajgó mellbimbó udvarostul hűségesen sajgott tovább súlyos mellei alatt, jelezve, hogy az övéi, és el nem hagyják soha, és férfiak jöttek vele szemben, föl a lépcsőn, sóvárgó szemű, kigyúrt húsz-harminc évesek, fáradt, lestrapált munkásemberek, még égő tűzzel a szemükben, tisztességben megőszült családapák, keserves szabadságvággyal még mindig mélyreható tekintetükben, és mind lenyűgözve vetett egy pillantást, de volt, amelyik hármat is, Zia ruganyos táncot lejtő, a földszint felé jókedvűen igyekvő, a Teremtő által imigyen megáldott, súlyos melleire, és Zia mosolygott, egyre gyorsuló tánclépésekben haladt le a lépcsőfokokon, mígnem kivágódott az egyik lakásajtó, és a Hitler-bajuszos, sülthal-tekintetű ácsmester lépett ki rajta, és elvigyorodott, mint mindig, mikor jössz már be hozzám, babám, súgta borgőzös hangon, mint mindig, NEKEM NÉGY MELLBIMBÓM VAN, HALLOD-E, MIT KEZDENÉL VELÜK, kiáltotta Zia az asztalosmester képébe, mint még soha, letáncolt a megmaradt huszonkét lépcsőfokon, és megkönnyebbült sóhajjal kilépett az utcára.
