„Nem a ki sokat élt, hanem a ki sokat utazott, az tud a világról szólni.”
(Török példabeszéd)
Magyarországon az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad a polgári társadalom fölvirágzásának a kora volt, amikor a magyar közösségi és politikai élet, a tudományok, az irodalom és a művészetek a szabadságharc után fölzárkóztak a hagyományos európai társadalmak szintjére. A polgár végre a maga kezébe vehette sorsa alakítását, s a lelkesedéssel végzett munkája nyomán megszületett a modern Magyarország. A polgár bejárta a világot, utazásai során elsősorban a nyugat-európai országokban szerzett tapasztalatai alapján alakította a maga valóságát. De megismerkedett a távoli vidékek kultúrájával, történelmi hagyományaival és örökségével is. A polgári Magyarországon gazdag irodalma volt az utazási beszámolóknak, az útirajzoknak. Ám e felettébb gazdag irodalom jelentős részét képezte a történelmi Magyarország távoli vidékeinek a fölfedezése is.
Volt azonban a magyar utazástörténetek egy korábbi korszaka, amely máig kevésbé ismert az olvasók számára. Szamota István 1891-ben Budapesten jelentette meg a Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054–1717 című könyvét, egy évvel később, 1892-ben a Régi magyar utazók Európában 1532–1770 című munkája azonban már a Szabó Ferencz német-eleméri plébános gondozásában megjelenő nagybecskereki sorozat, a Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár kiadványaként jelentette meg Pleitz Fer. Pál Könyvnyomdájának kiadásában.
Vámbéri Ármin, a jeles magyar orientalsita a kötethez írt Előszóban rámutatott, a könyvben szereplő útirajzok 1532-től 1770-ig terjedő sora azon időpontig terjed, midőn Benyovszky Móriccal kezdetét vette a világhírű magyar tudósok és művészek utazásainak sora. „Régi utazóinkat alapos megfigyelés és éleslátás jellemzik – írta –, az egyes nemzetek sajátságainak fény- és árnyoldalait oly élénk színekkel ecsetelik és ahol csak néhány napig tartózkodtak, mindent oly találóan írnak le, mintha huzamosabb ideig laktak volna ott; leírásaik sohasem untatók, sőt ellenkezőleg, folyton lekötik figyelmünket”.
A kötetben szereplő első, legkorábbi írás Zalánkeményi Kakas István 1602–1603-ben tett oroszországi útjáról szóló beszámoló, időben ezt követi Szepsi Csombor Márton 1616–1618-ben és Haller Gábor 1630–1635-ben tett nyugat-európai utazása. Az úti beszámolók sorát Szathmáry Király Ádám 1711–1717-ben született följegyzései zárják. Különös értéke a könyvnek Komáromy János 1697–1705 között keletkezett Törökországi diarium s experientia című munkájából vett al-dunai utazásának leírása. A korabeli krónikák szerint Komáromy János előbb Teleky Mihály, majd Tököly Imre titkára volt. 1697-ben Tökölyvel Konstantinápolyba, innen pedig 1701-ben Kisázsiába ment, 1705-ben tért vissza Magyarországra. Szamota István szerint „útleírása a legjobbak közé tartozik, különösen ami az al-Dunát illeti egyedül áll a maga nemében, de a többi részleteket is oly híven, alaposan és érthetően adja elő, hogy a Balkán félszigeten megfordult régi magyar utazók közül, talán csak Mikes Kelemen állítható még vele egy sorba”.
Szamota István: Régi magyar utazók
Szamota István szerint „Magyarország és a magyar nemzet története kezdettől fogva szoros kapcsolatban állott a balkánfélszigeti népek és államok történetével; a magyar hadak az egész középkoron át megfordultak a Dunától és Szávától délre fekvő országokban; a magyar seregek másfél századon át a szerb, bolgár, rumén és boszniai hadakkal együtt küzdöttek a félhold világuralma ellen: Hunyady János (Janko Szibinjanin), Kinizsy Pál (Knez Pavao), Szilágyi Mihály (Mihail Szvilojevics), I. Mátyás király (Kralj Matjazs) a fekete sereg (cserna vojszka), stb. hőstetteit tömérdek délszláv népdal és népmonda dicsőíti még napjainkban is; a magyarok emlékét számtalan szerb, bolgár, stb. okirat, krónika, fölirat örökítette meg, szóval nincs földrészünknek olyan vidéke, melynek múltja jobban érdekelne bennünket, mint a Balkán-félsziget.”
Komáromy János útja – hajón és néhol a part menti utakon – Nándorfehérvártól Szendrőn, Galambócon, Orsován, Kladovón, Vidinen át Törökország felé vezetett, útirajzában rendkívül részletesen írta le a szerb és bolgár part településeit. Vámbéri Ármin szerint ő volt a Vaskapu és az oda vezető úton található római régiségek első magyar leírója.
„Isten hírével indultunk meg” – kezdte útirajzát Komáromy János, amikor 1697. október 8-án Nándor-Fejérvárból elindultak a Dunán lefelé. „Jobb felől alább értük egy dombon Bali bég temetését a ki a Mohács mezején, mikor Lajos magyar király elesett, az törökök harczát, valami stratagemával secundálta volt, kivel magának Vég-Szendrőt demereálta.”
Lejjebb a Jazova torkolatánál található Szendrő – szerbül Szmederovo, (nyugat-európai torz alakja Semendria). Két temploma közül az egyik 1012-ben épült, tehát „az ország legrégibb temploma”, a másik, az öt kupolás újabb. Legfőbb nevezetessége a romlásnak indult vár, mely 21 tornyával oly impozáns látványt nyújt, hogy megtekintését az Aldunán utazók el ne mulasszák. A monda szerint „Jorina Prokleta” (Átkozott Irén) Brankovics György felesége építtette, de az itteni feliratokból kitűnik, hogy maga Brankovics György – a szerb népdalokban Gjuro Szmederevacz – volt a vár építője 1430-ban. 1430–1440 között a szerb despota székhelye és Szerbia utolsó maradványainak fővárosa volt. 1419-ben török kézre került és ezzel Szerbia török vilajetté lett és 310 évig az is maradt. A város mellett van egy régi keresztény templom, s holmi régi monumentum is. „Ezt a Vég-Szendrőt osztán midőn egyszer magyarok rabságába esett Bali bég, adta volt feje váltságába, az magyaroknak olly véggel, hogy esztendőre visszaveszi fegyverrel, a minthogy hat hónapok alatt vissza is vette. Ebben volt egyszer fogva Hunyady János is, mellyért jól megfizetett volt szabadulása után Nándorfejérvárnál. Lejjebb Kulits (Kuljicz) nevű török várhoz értek, melynek „erős vastag kőfala vagyon az görög Heléna leány építtette volt”. Amely török császár Nándorfejérvárát megvette, az ágyúknak való rezet tevéken hozta volt ki magával, s ebben a városban öntetett ágyúkat.
A Duna felett volt régen az ottani falu határában a rómaiaknak egy igen nagy földvára, a Viminacium. Romjának köveit már a legrégibb időktől fogva várak és templomok építésére használták. Majd következik a szerzőnek egy személyes megjegyzés: „Ezen faluban hala meg az én kedves, deres iramú paripám, kit az asszony, Teleki Mihályné asszonyom adott volt, mikor az szegény úr, Teleki Mihály uram testét a harczhelyről Görgénybe vittem annyi veszedelmek között.” A további személyes megjegyzésekből kitetszik: az útirajz szerzője korábban már járt a vidéken, életét elkísérték a korábbi emlékek.
Nyitókép: Szendrő vára (Mák Ferenc archívumából)
