A beharangozott együttes nélkül megtartott koncert margójára

szerző: Benes József

PROLÓGUS

A brit Spead Eagle psych prog rock együttes a Jugoton stúdiójában 1972 januárjában felvett és a belgrádi RTB gondozásában kiadott kislemezének megjelentetéséhez igen különös út vezetett.

FABULA

Ki ne ismerné az Equals zenekar – amelynek alapító-frontembere a későbbi sikeres guyanai–brit énekes Eddy Grant volt – Baby, Come Back című sikerszámát, amely 1969-ben elérte az egymillió eladott példányszámot és ezzel az aranylemezt is. Magyarországi városi legenda szerint ezt a számot így énekelte egy út menti csárdában az ott alkalmazott vendéglátóipari zenekar: „Kombájn, bébikombájn”. 
Nos, 1971 decemberében Újvidék utcáin megjelent egy hatalmas hangszóróval ellátott furgon (hasonló a cirkusz jövetelét hirdető kocsikhoz), és bejárva a város minden zegzugát, egy héten át reggeltől estig recsegte: „Jön az Equals!”, majd a hangszóróból feldübörgött a Baby, Come Back, egészen az így beharangozott koncert délutánjáig.
Persze nagy volt az izgalom a város rockrajongó ifjúságának körében: Jön az Equals! Természetesen jómagam is ott szerettem volna lenni ezen a csakugyan rendhagyónak mondható eseményen, ám pénzszűkében voltam – mint általában –, a belépőjegyeket viszont igen borsos áron osztogatták. Tudtam, hogy ismerőseim közül sem tud senki ekkora összeget kölcsönözni.
Szégyen ide vagy oda, végül apám egyik – pénzesnek ítélt – ismerőséhez fordultam segítségért. Amikor végre rászántam magam, és délután becsöngettem hozzájuk, a felesége azzal fogadott, hogy a férje az ebéd utáni pihenőjét tölti. Amikor közöltem, hogy sürgős beszédem van vele, ellenvetést nem tűrő hangon azt válaszolta, hogy akkor is meg kell várnom, amíg az ura felébred. (Bizonyára kellemetlen élményei lehettek arról, hogy az alvó oroszlánt nem szabad ébresztgetni.) Így tehát kénytelen voltam ücsörögni a konyhában a varrogató feleség mellett, és semmiségekről csevegni vele, közben azon idegeskednem, miszerint rohamosan közeledik a koncert kezdetének időpontja. Végre-valahára felébredt; leszámolta a kezembe a pénzt, és már rohantam is az Újvidéki Vásár felé tartó buszhoz, hogy odaérjek az annak főcsarnokában tartandó óriási eseményre.
Amikor a helyszín közelébe értem, a hatalmas, hömpölygő tömeg mint a megáradt folyó sodort magával. A koncert biztonságos lebonyolítása érdekében a helyszínt biztosító vásár vezetősége – amint azt a bejáratnál láttam – azért bizonyos intézkedéseket foganatosított, néhány londinerkabátos, M–48-as katonai puskával felszerelt portás személyében, ám rendőrt (akkor még) sehol sem láttam. A tömeg percről percre nőtt, és kezdte betölteni a hatalmas csarnokot. Eleinte még lehetett mászkálni a méretes területen, így igyekeztem a pódium közelében maradni.
Végül a tömeg teljesen betöltötte a csarnokot, de a szervezők még késleltették a műsor kezdetét, a balkáni lezserséghez szokott közönség soraiban azonban ez nem okozott semmilyen feszültséget: nyugodtan tereferéltek, sőt egyes csoportok a betonpadlózatra telepedve iddogáltak, vagy mint ahogyan én is, a csarnok végében összerótt emelvényen tevékenykedő technikusokat figyelték.
Végre aztán egy igen feszültnek tűnő fickó állt a mikrofon elé, és olyan mesterkélten pátoszos hangon, amilyet csupán falusi temetéseken lehet a búcsúbeszédet mondók szájából hallani (a legrosszabb ripacsot is felülmúlva), előadta, hogy sajnos az Equals együttest ideutazásuk közben vonatbaleset érte, és válságos állapotban kórházban vannak. A közönség kárpótlására azonban a szervezők gondoskodtak, arról, hogy helyettük a kitűnő, az utóbbi időben igencsak feltörekvő Spread Eagle szigetországi zenekar szórakoztassa a szép számban összegyűlt közönséget…
A konferáló még be sem fejezte a – szerinte – drámai bejelentését, máris elszabadult a pokol!
A közönség dühös üvöltésben, fütyülésben tört ki, sőt amilyen tárgy csak a kezük ügyébe akadt, azzal kezdték dobálni a műsorvezetőt. Miközben ő eszeveszett gyorsasággal iszkolt lefelé a pódiumról, néhány sörösüveg hajszálnyira süvített el a füle mellett. Mivel addigra már a szigetországi együttes is produkcióra készen fenn állt a dobogón, ők is, és a szerelésük is hihetetlen veszélynek volt kitéve a megvadult közönség miatt. Én, aki közvetlenül – a nem is túlságosan magas – emelvény előtt álltam, láthattam a zenészek értetlen, majd megrökönyödött, sőt egyre ijedtebb arcát, amint szinte kábultan merednek az őrjöngő tömegre. Szomorúan komikus jelenetnek számított, amikor egy flaska a pergődobra esve, s előcsalva annak jellegzetes hangját, rápattanva a nagy kísérő cintányérra, hangos csörrenéssel tört apró szilánkokra a porond deszkapadlózatán.
Végül a Spread Eagle tagjai mi mást tehettek, mint hogy a szervezők segédletével az emelvény alá bújtak. Eközben – a hatalmas káosz közepette – a technikusok igyekeztek a drágább cuccokat lementeni a színről. Egyikük megkért, hogy segítsek nekik a nehezebb hangfalakat lehordani a szín alá, persze eközben az italos üvegek, esernyők, sőt tégla- és kődarabok pergőtüzének kitéve testi épségünket. Sikerült is megmenteni mindent, ám vissza már nem mehettem, így ott szorongtam az angolokkal, a lelkiismeretlen szervezőkkel, a reszkető műsorvezetővel és a hangosítókkal a deszkák alatt. Az angolok el sem tudták képzelni, hogy miről is lehet szó. Állandóan csak azt ismételgették: „Foolish people!” Mindeközben egy tudálékos újságírótanonc arról faggatta Thomas Gasst, az együttes szólóénekesét, hogy hány oktávot tud kiénekelni. Érdekes módon az angol felelt is erre a nem éppen a megfelelő helyen és helyzetben feltett kérdésre. Az erőszakos riporter bizonyára még több kérdést is feltett volna, ám olyan erős volt kívülről a nyomás a színpad elülső falára, hogy az egész nagyjából összetákolt alkotmány recsegni-ropogni kezdett, és kívülről már sikoltozások és segélykiáltások is hallatszottak. Az történt ugyanis, hogy a tömeg tehetetlenségének törvénye alapján a hátul lévők nyomták előre az első sorokban lévőket, akiket már csupán a színpad emelvényének fala tudott megállítani. Vagyis valójában ezeket a szerencsétleneket úgy odapréselték a dobogó oldalához, hogy moccanni sem tudtak.

EXPLICATIO

Ahogyan a kapitalista piacgazdaságban már jóval korábban, úgy egykori szocialista önigazgatású országunkban is hamar felfedezték, hogy a rockzene rendkívül kelendő fogyasztási cikk, a kialakulóban lévő szabadidőipar pedig kiaknázásra váró kincsesbánya. Így nálunk az első vállalkozók éppen a fiatalok tömegei által bálványozott rockegyüttesek körül, a gyors meggazdagodás reményében nyüzsgölődő menedzserek, koncertszervezők köréből kerültek ki. Bőven akadtak közöttük szélhámosok, körmönfont csirkefogók, akik hét bőrt is le szerettek volna húzni védenceikről. A nagyobb rockzenei központokban gyakorta rendeztek úgynevezett popfesztiválokat, mit sem törődve ezek zökkenőmentes és tisztességes lebonyolításával: az ilyen rendezvényeket hirdető plakátokon előszeretettel tüntették fel azon ismert együttesek nevét is, amelyek ott színre sem léptek. Az általuk szervezett hangversenyek bevételének negyven százaléka általában őket illette.
Így utólag visszagondolva – érdekes módon – a koncertet bekonferáló hitvány figura tulajdonképpen nem is olyan nagyot hazudott, amikor azt mondta, miszerint az Equals balesetet szenvedett, csak épp nem akkor, 1971 decemberében, hanem 1969 szeptemberében, amikor az együttes tagjai motorbalesetet szenvedtek egy német autópályán. Ha – tegyük fel – valami csoda folytán az Equals mégis fellépett volna Újvidéken, Eddy Grant semmi esetre sem lehetett volna velük, mivel 1971 januárjában szintén Németországban szívfertőzést és tüdőgyulladást kapott, majd miután felépült, visszaköltözött Guyanába, és szólókarrierbe kezdett. Ez a fejtegetés azonban felesleges szócséplés, annak a ténynek a tükrében, miszerint az Equals tagjai sohasem hallottak Újvidékről.

CONCLUSIO

Tetemes idő telt el így, bizonytalanságban, mire még nagyobb zaj és mozgolódás támadt künn. Erre már mi is kidugtuk a fejünket a dobogó fölé, és láthattuk, miszerint rendőrsorfal igyekszik kinyomni a tömeg hátulját a bejáraton át a csarnokból. Ez azonban csupán többszöri nekirugaszkodás után sikerült. Ugyanis egy ideig ment a huzavona: hol a rendőrök nyomták már-már el a tömeget az ajtóig, hol pedig amazok nekidurálták magukat, és visszataszították a rend őreit eredeti pozíciójukba. Megjegyzem, hogy ott, a csarnok hátsó fertályában tartózkodtak a legelszántabb rajongók és a legelkeseredettebb rendbontók, sőt még azt is megkockáztatom, hogy bűnöző elemek is vegyülhettek közéjük.
Végül aztán a rendőrségnek, igaz, nagy erőfeszítések árán, sikerült eltávolítania a rendbontókat; folytatódhatott a félbemaradt koncert.
A műsor után még egy ideig ott bámészkodtam, hallgatóztam a rockzenészek, a roadok és a sunyi képű turnémenedzser körül. Még a britekkel is – csekély angoltudásom ellenére – váltottam néhány mondatot: Mit jelent a zenekar neve?; Hová valósiak, melyik városba? Etc. Megtűrtek maguk között, hiszen kisegítettem őket a bajban. Végezetül aztán mindent összepakoltak, és én is indulhattam hazafelé.
Az újvidéki rendőrfőnök gépkocsija – úgy emlékszem, egy bogárhátú VW – még mindig ott állt tetejére fordítva a bejárat közelében. A hosszú sugárúton, amely a vásárhoz vezetett, az épületek földszinti ablakai mind be voltak törve.

EPILÓGUS

Nagyjából egy hónap múlva mit látok a lemezbolt kirakatában? Nem mást, mint a Spread Eagle single lemezét, amely a Please Feelings és a To Tired to See számokat tartalmazta.