A vajdasági sporttörténet mélybúvára

Térségünkben kevés olyan személy van, aki a maga a módján, a szó pozitív értelmében annyira megszállottja lenne a régiónk sporttörténete kutatásának, mint a zentai Táborosi László. Erről pedig leginkább azok a szerencsések beszélhetnek, akik már jártak a házában, amely egyfajta sportmúzeumként tele van számos sportereklyével, fotóalbumokkal, gondosan rendszerezett és bekötött újságokkal, érmekkel és okiratokkal.

Sporttörténetünk fáradhatatlan kutatóját az idén a magyar kultúra napjának központi ünnepségén a VMMSZ plakettjével tüntették ki.

Táborosi László 1955. május 17-én született Zentán. A középiskola befejezése után Budapesten folytatta tanulmányait a Testnevelési Egyetemen, ahol testnevelő tanári oklevelet szerzett, két év elteltével pedig az atlétikai szakedzői szakon is sikeresen államvizsgázott. Emellett persze élsportolóként is számon tartották, ezt követően sportbíróként, edzőként, majd helytörténeti kutatóként folytatta a pályafutását.

Egy korábbi interjúban mesélte, hogy már gyermekkorában az újságokból kiollózta az ön számára érdekes cikkeket. Kérem, meséljen erről az időszakról.

– Az édesanyám annak idején a nyomdában volt kifutó, tehát megszerettette velünk a betűket, az írást és az olvasást. Ennek köszönhetően már fiatal koromban a könyvtárba jártam, és mindenféle regényeket olvastam, ráadásul az elemi iskolában Balogh István, a közismert publicista volt a magyartanárom, aki megszerettette velem az irodalmat, így a hetedik osztályban a versíró pályázatot is megnyertem, tehát valahol itt kezdődött az írás iránti érdeklődésem.

A sportolást keresztapám, édesapám, nagybátyáim és mindhárom unokatestvérem nyomdokába lépve focival kezdtem. A tornatanárom Borđoški Svetozar – Céftó volt, aki a Kristalban (annak idején a zentai cukorgyár focicsapata volt) segédedzősködött, és elvitt minket a csapatba, majd egy ideig ott is ragadtam. Homolya Ferenc (Hercsus), a csapat edzője felfigyelt rám, egy jó idő után pedig magához hívott, és a következőket mondta: „Lacikám, te olyan gyors vagy, mindenkit lehagysz, még a labdát is. Nem megy át senki sem rajtad, mert kemény vagy, ezért foglalkozz inkább az atlétika valamelyik dobóágával. Akkor, 15 évesen elkezdtem atletizálni, és ebben az időszakban (1970) kezdtem az újságokat szabdalni, ekkor kezdődött ez az úgynevezett megszállottság. Eleinte persze főleg az atlétikával foglalkozó cikkeket gyűjtöttem és ragasztgattam a vázlatfüzeteimbe. Főleg már akkor is azokat, amik rólam szóltak, de közben észrevettem, hogy más sportágak és más sporttörténeti érdekességek is vannak.

A középiskolát követően Budapesten a Testnevelési Főiskolán folytatta a tanulmányait és ha jól tudom, ekkor végezte el első kutatását…

– Ott Földes Éva, Kun László és Kutassy László sporttörténeti előadók annyira megszerettették velem az általam amúgy is imádott sportot, hogy én is elkezdtem kutakodni. Ekkoriban röppent fel a hír, hogy Zentán 1882-ben már volt egy sportklub, ami iránt érdeklődni kezdtem a zentai atlétikaklub akkori vezetőjétől, Bogetić Vladótól, ő viszont mindössze annyit mondott, hogy ez a klub annyira jelentéktelen volt, hogy nem is kell vele foglalkozni. Ennek ellenére elkezdtem mozgolódni, mint a pelenkába becsinált gyerek, felmentem Pestre a levéltárba, valamint az Országos Széchenyi Könyvtárba, és szégyenlősen előadtam, hogy mit is akarok. Persze el sem hittem, hogy lesz az egészből valami. Ott eligazítottak, és rá is bukkantam az első zentai újság megjelenésének az évétől, vagyis 1875-től kezdve 1944-ig a legtöbb zentai lapra. Az egyik 1882-es keltezésűben (Alsó Tiszavidék, 1882. május 6.) pedig egy újságcikkre, amelyben pontosan le volt írva, hogy ezen a vidéken valami sportklub alakul majd meg, de ez nem a torna, hanem az athletika nevet viseli. Ehhez persze tudni kell, hogy az atlétika akkor gyűjtőfogalom volt, ugyanis az összes akkoriban létező sportágat felkarolta. Pesten azt is kikutattam, hogy Zentán az első atlétikai versenyt az 1882. június 4-én alakult Zentai Atlétikai Klub rendezte meg, amelyről a Pesti Napló is tudósított. Amikor én az 1970-es évek végén Pesten egyetemre jártam, akkor elég volt egy forintért jegyet váltani a metróra és bárhova elmehettem. Azóta persze sokat változott a világ. Akkoriban ki kellett kutatni, majd kijelölni a témát, másnap pedig el kellett menni a fénymásolatokért. Most viszont elég felmenni az Arcanum internetes oldalra, ahol több ezer régi újság érhető el és tölthető le. Ki sem kell mozdulni itthonról. Egyrészt sokkal könnyebb az egész, mert az ember jobban meg tudja találni a kívánt anyagot, viszont nincs kivel konzultálni. Amúgy sem lehet nagyon senkivel sem, és ezt nem nagyképűségből mondom, mert sajnos a mostani testneveléstanárokat egyáltalán nem érdekli az úgynevezett sporttörténet kutatása. Szinte az egyik kezemen meg tudom számolni, hogy Vajdaságban mennyien is foglalkozunk ennek kutatásával és publikálásával.

Említette, hogy atlétaként is sikeres volt. Milyen eredményeket sikerült elérnie?

– Olyan gyors gyerek voltam, hogy például váltóban én voltam az utolsó befutó, vagyis a leggyorsabb. Többször voltunk a Zentai Atlétikai Klub ifjúsági bajnokai, szerbiai és vajdasági szinten is szép eredményeket értünk el. Azonban a gerelyhajítás jobban vonzott és ebben 16-szor voltam Vajdaság bajnoka, 7–8-szor szerbiai bajnok, az országos felnőtt versenyeken többször döntős helyezést értem el. A legjobb eredményem 68 méter 86 centi volt salakon, de edzéseken a 70 métert is többször túldobtam.

Persze idővel a sok gyakorlásban és hajigálásban az ember elkopik, elhasználódik, akkoriban nem igazán volt fűtés sem az atlétikapályán. Volt, hogy –15, –20 fokos hidegekben emeltük a súlyt, rossz szabadidőruhákkal elkötve a derekunkat, mert nem is tudtuk, hogy mi is az a súlyemelő szíj. És hát eltúloztuk a súlyemelést, de akkoriban mindenki így tette. Még a futók és az ugrók is. Ez akkoriban egyfajta divattá vált. Persze ez a szervezet elkopását hozta magával, ma sajnos van néhány gerincsérv és csípőkopás is.

Egy önnel készített korábbi interjúban olvastam, hogy 1996-ban, vagyis 30 évvel ezelőtt jelent meg az első sporttörténeti kiadványa. Azóta mennyit sikerült elkészíteni és publikálni?

– Ez év februárjában tervezem az 53-at, ezúttal a Szabadkai Labdarúgó Alapszövetség 1920 és 1944 közötti történetét tartalmazó könyvem kiadását. Szerbül és magyarul mintegy 500 oldalas A4-es formátumban jelenik majd meg.

Az általam eddig írt könyvek a zentai sportok közül elsősorban az atlétikai részét tartalmazzák. Persze kiadványokat készítettem a zentai sportklubok évfordulói alkalmából is, mert Zenta nagyon sok, több mint százéves sportklubbal büszkélkedhet. Ide tartozik elsősorban a tekeklub (1889), a zentai teniszklub (1903), a labdarúgóklub (1905), a birkózóklub (1924), amit szorosan nyomon követ az 1930-ban alakult vízilabda, úszó- és az asztaliteniszklub, tehát volt miről írni és időben feltárni.

Az 1996-ban megjelent első könyv a második világháború utáni, vagyis 1945 és 1995 közötti időszakot ölelte fel, és ebben társszerzőként szerepelek, mert két akkori klubelöljáró azt mondta, hogy az ő nevüknek is szerepelni kell szerzőként. Ehhez tudni kell, hogy mindegyik sportklub statútumába bele van írva, hogy a sport politikamentes. Persze mindenki tisztában volt vele, hogy a sport nagyon is függ az aktuális politikától, mert mindig az aktuális rendszer képviselői mondják meg, hogy mire adnak pénzt, mi mehet és mi nem mehet. Ebből kifolyólag, ha nem adtak pénzt, akkor hiába lett megírva egy-egy kiadvány.

Volt ilyen könyve?

– Akadt néhány, de amikor látták, hogy letettem az asztalra, akkor előbb-utóbb napvilágot látott.

Mert ha úgy kezded a beszélgetést valakivel, hogy ezt meg szeretnéd írni, meg ennyibe és ennyibe fog kerülni, ide és ide még el kell menned, akkor nem biztos, hogy eredményes lesz a tárgyalás.

Vagyis ez azt jelenti, hogy előre meg kell írni a könyvet és lesz, ami lesz?

– Igen. Nagyon kemény hozzáállásod kell hogy legyen, és nagyon kell szeretned a sportot ahhoz, hogy hetekig, hónapokig vagy évekig kutassál. Szalai Attila, a Hét Nap karikaturistája az 50 éve a sajtó hasábjain című kiadványában egy rólam készített karikatúrája alá azt írta rólam, hogy sporttörténész, a sporttörténelem mélybúvára. Ez egy óriási elismerés volt számomra. Olyan, mint a mesteredzői. Ugyanis szakedzői címet szerezhet az ember, de a mesteredzőit már osztják. Én annyira megszerettem a sporttörténet kutatását, hogy rengeteg könyvtárba, levéltárba, múzeumba elmentem kutatni, ezek olyan dolgok, amelyek nem látszanak. Ebből rengeteg cikk összejött, úgyhogy az álmaim egyike az, hogy a februárban megjelenő 53. könyvem után legyen erőm még minimum 8–10 olyan könyv megírására, amelyek már több száz oldalban elő vannak készítve. Persze amikor elkészülök valamelyikkel, akkor sem vagyok megelégedve az eredménnyel.

Idősebb Fodor István, a Zentai Történelmi Levéltár egykori igazgatója mondta egyszer egy könyvem kapcsán, hogy „apukám addig lesz ez javítgatva, amíg van erőd újraolvasni a kéziratot. Ha nem, akkor egyszerűen átadod és befejezted”.

Miután elkészítette egy sporttörténeti kiadvány kéziratát, mennyire kellett megküzdenie, hogy nyomdába kerülhessen és meg is jelenhessen?

– A régebbi időkben amikor egy klub eljutott a jubileumához, akkor ők kértek fel a kiadványuk megírására és ők fedezték az elkészítését, illetve a megjelentetését. Ennek köszönhetően például megjelent az Újvidéki Atlétika Klub története, a magyarkanizsai labdarúgás története, a topolyai labdarúgás 100 éves története, valamint a szabadkai Vasutas Atlétika Klub története is. Többször felkértek recenzensnek is. Így a zentai klubok is általában felkértek, hogy írjam meg a történetüket. Viszont volt néhány könyv, amire nem igazán volt fedezet. Majdnem ezek közé tartozott a Vajdasági Atlétikai Szövetség 90 éves fennállása (1921–2011) alkalmából készült könyv, amit végül is sikerült megjelentetni A4-es formátumban 975 oldalon 1024 fényképpel és kb. 5 kilós súllyal... Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben tartottuk a bemutatót, amelyen jelen volt a Vajdasági Atlétikai Szövetség elnöke is, aki azt mondta a kiadványról, hogy ő ugyan három olimpián is szerepelt mint magasugró és ha nyert is volna érmet, az nem jelentett volna számára annyit, mint az, hogy most kezében fogja ezt a kapitális vajdasági atlétika-monográfiát, majd pedig viccesen rám támadt, hogy mégis volt pofám odaírni egyes fejezetekhez, hogy az adatok még nem komplettek!

Sóti Feri, a Zentai Gazdakör azóta elhunyt elnöke felkért az egyesület 135 éves fennállását (1882–2017) bemutató könyv megírására is. Annyit mondtam neki, hogy azt is megírhatom, de mi köze ennek a sporthoz? Erre ő elkezdte sorolni: hát ott van a tarlófutás, a terepfutás, a kocsitolás. Mindezek mellett megjelent még a Zentai Sokol egyesületről is egy könyv (1920–1941), majd „A vajdasági magyar helytörténeti társaság (egyesület) kronológiája 2009–2019” is napvilágot látott, valamint 2025 októberétől lektorálás alatt áll a „Zenta község parasztifjúságának falusi találkozójától – a Kárpát-medencei nemzetközi aratóünnepig 1960–2025 című kapitális művem is.

Persze nem csak a sport vonzott. 1995-től tagja vagyok a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének, később elnökségi tag, 2009-től a nagykanizsai Európai Sport Hagyományőrző Egyesületnek (2018-tól az elnevezés Kárpát-medencei Sport Hagyományőrző Egyesület szombathelyi székhellyel), melynek fő tevékenysége sportakadémiák, konferenciák, kiállítások és megemlékezések szervezése a Kárpát-medence magyarlakta területein. Egyik eszmei megálmodója voltam a Vajdasági Magyar Helytörténeti (Társaságnak) Egyesületnek, 2009-ben alapító tagja, 2011 és 2019 között pedig alelnöke voltam.

Az imént említette, hogy ha az ereje megengedi, még 8–10 könyv elkészítését tervezi. Kérem, meséljen ezekről.

– Terveim között szerepel egy Szabadka történetéhez kapcsolódó, majd a Szabadkai Városi Könyvtár bibliográfiai jegyzéke a korabeli újságok és sportcímfeliratok 1747–1920 című kiadvány megírása, amely nemcsak a várost és a régiót ölelné fel, hanem az egész történelmi Magyarország területét. Az újságcikkeket feltehetően Illin László gyűjtötte össze, az eredeti forrásmegjelölések azonban nem minden esetben maradtak fenn, maga az anyag viszont igen, és ez a lényeg. A feldolgozást 1747-től kezdtem, attól az időszaktól, amikor Szabadkán megjelentek az első, oktatáshoz és gimnáziumi képzéshez kapcsolódó sportkifejezések (gyümnastik), elsősorban a latin nyelvű iskolai oktatás kapcsán. Jelenleg 1896-ig van feltárva az anyag, de így is már több mint 800 oldalnyi, A4-es formátumú gépelt szöveget jelent. A munka során szúrópróbaszerű ellenőrzéseket is végeztem: több esetben visszakerestem az újságcikkek címét, megjelenési dátumát és oldalszámát, és minden esetben pontos egyezést találtam. Ez megerősített abban, hogy az anyag megbízható.

Aki ilyen jellegű kutatással foglalkozik, pontosan tudja, milyen szakmai izgalmat jelent mindez. Az anyag a jövő nemzedékei számára stabil kutatási alapot adhat, a múlt számára pedig méltó dokumentációt és emléket állít. Emellett Zenta sporttörténetét is meg szeretném írni újságcikkek tükrében, ami négyrészes lesz majd. A tervek szerint a részek az 1875-től 1920-ig, 1920-tól 1941-ig, 1941-től 1944-ig és 1945-től 2026-ig tartó időszakot ölelik fel.

A magyar kultúra napján a több évtizedes sport és helytörténeti tevékenységét Plakett díjjal ismerték el. Mit jelent önnek ez a rangos elismerés?

– Nagyon meghatódtam és borzasztóan nagy elismerésnek tartom. De hadd mondjam el, hogy egy díjat végeredményben egy korszak, egy időszak sikeresen feltárt eredményei alapján kapja az egyén, tehát, amennyiben megkaptad, akkor most már mehetsz. Engem viszont még jobban motivál mindez arra, hogy az előbb megemlített könyveket megírjam és kiadjam. Mindenféleképp megérdemlik azt, hogy napvilágot lássanak, úgy érzem, hogy ezzel az elődeinknek szép emléket állítanánk, a jövő számára pedig egy kutatható, egy-egy olvasható forrásanyagot, amelyekre előbb-utóbb biztos, hogy valaki fölfigyel. Tehát a meghatódás után, amikor a zsebkendő is visszakerült a zsebembe, ez a díj még nagyobb kutatási energiát jelent számomra és még nagyobb vágyat ahhoz, hogy megjelentessem az elképzelt kiadványaimat, és talán akkor idézhetném Zenta város első helytörténészének (1878. Dudás Ödön) nosztalgikus mondását :.. ”Vajha a további kutatások ezen közlés hézagainak pótlását eszközölhetnék”...