Gyógyulás egyenlő eséllyel

Egy fiatal orvos pályakezdéskor többnyire a nagyvárost választja. Nem feltétlenül presztízsből, hanem a kiszámíthatóság és a szakmai perspektíva miatt. Ha ezen változtatni szeretnénk, akkor elsősorban a vidéki munka feltételeit kell újragondolni, mert az egészségügyi ellátás egyenlőtlensége ma már nem pusztán statisztikai adat, hanem számos kistelepülés mindennapi tapasztalata. Sok helyen ugyanis nem az a legfőbb kérdés, hogy mikorra sikerül időpontot kapnunk, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán orvos, aki fogadja a betegeket.

Az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférés nem pusztán szakpolitikai kérdés, hanem alapvető társadalmi igazságossági ügy. Miközben a nagyvárosi klinikákon hosszú várólisták és túlterhelt szakemberek jelzik az orvoshiányt, a kisebb településeken gyakran már az alapellátás olajozott működtetése is problémákba ütközik. Sok fiatal szakember látja úgy, hogy a valódi szakmai érvényesülésre csak a nagyvárosokban van lehetőség. Az egészségpolitikával foglalkozó szakemberek szerint ahhoz, hogy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést ne határozza meg alapjaiban a lakóhely, elsősorban ezen a szemléleten és a mögötte álló rendszerszintű hiányosságokon kellene változtatni.
A tapasztalatok szerint a szakemberek egyik településről a másikra való áthelyezése nem jelent tartós megoldást. A valódi változást akkor érhetnénk el, ha kényszer helyett ösztönöznék a szakembereket a vidéki munkavállalásra. Ehhez kézenfekvő eszközök a pénzügyi támogatások, Bačka Palanka például havi bérkiegészítést biztosít a falusi praxisban dolgozóknak. Az ilyen célzott juttatások egyrészt anyagi kompenzációt jelentenek, de ennél talán fontosabb az üzenet, amit közvetítenek: a vidéki munka társadalmilag megbecsült.
Az anyagi juttatások mellett fontos szerep jut (juthatna...) a lakhatásnak is. A kedvezményesen vagy ingyenesen biztosított szolgálati lakások vonzerőt jelenthetnének a pályakezdők számára, hiszen a stabil egzisztencia alapja a kiszámítható élethelyzet, ami nélkül a fiatal szakemberek aligha terveznek hosszú távra egy kisebb közösségben.
A motiváció azonban nem merül ki az anyagiakban. Egy közép-kelet-európai országokat vizsgáló kutatás szerint a rezidensek 68 százaléka nyitott lenne arra, hogy más városban szerezzen szakmai tapasztalatot, feltéve, hogy az valódi fejlődési lehetőséget kínál számára. Ez arra utal, hogy a vidéki munkavégzés akkor lehet vonzó, ha nem zsákutcaként, hanem a karrierút szerves részeként jelenik meg. Egy átgondolt állami stratégia garantálhatná például, hogy a pályájuk elején meghatározott ideig kisebb településen dolgozó orvosok biztos eséllyel pályázhassanak városi álláshelyekre. Ugyanígy elengedhetetlen, hogy a szakosodási és továbbképzési lehetőségek ne kizárólag a nagy klinikai központok privilégiumai legyenek.
Fontos szempont az egyéni preferenciák figyelembevétele is. A már említett kutatás szerint a fiatal orvosok több mint fele hajlandó lenne vidéki munkát vállalni, ha a munkafeltételek összhangban állnának a személyes elképzeléseikkel, illetve ha bevonják őket az áthelyezéssel kapcsolatos döntésekbe. Nyilvánvaló, hogy a bizonytalan, rövid távú szerződések helyett stabil munkaviszonyra van szükség, ami lehetővé teszi a jövőtervezést.
Külön figyelmet érdemel a vidéki származású hallgatók célzott megszólítása is, hiszen a statisztikák szerint ők közel kétszer nagyobb eséllyel vállalnak munkát kisebb településeken, mint városi társaik. Ha például az egyetemi felvételi rendszer ösztöndíjprogramokkal támogatná azokat, akik vállalják, hogy a diplomájuk megszerzése után meghatározott ideig vidéken dolgoznak, az hosszú távon hozzájárulna az ellátórendszer kiegyensúlyozottságához.

Emellett pedig érdemes megemlíteni azt is, hogy a fiatal szakemberek többnyire családalapítás előtt állnak, de legalábbis párkapcsolatban élnek vagy párkapcsolatot keresnek. Érdemes lenne olyan komplex támogatási formákban is gondolkodni, amelyek a vidékre költözött orvosok egész családja számára nyújt valódi perspektívát.
Mindez természetesen csak akkor lehet hatékony, ha átfogó stratégia keretében valósul meg. A decentralizáció, az önkormányzatok nagyobb mozgástere, a logisztikai támogatás mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a kisebb települések ne szükségmegoldásként, hanem valós szakmai alternatívaként kerüljenek a fiatal szakemberek látómezejébe. De fontos szem előtt tartani, hogy az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése nem egyetlen intézkedésen múlik. Olyan komplex, kiszámítható és a fiatal szakemberek élethelyzetéhez igazodó rendszerre van szükség, amely nem kényszerít, hanem valódi és vonzó lehetőségeket mutat föl. Így közelebb kerülhetnénk ahhoz a célhoz, hogy a minőségi egészségügyi ellátás ne földrajzi kiváltság legyen, hanem minden állampolgár számára egyformán hozzáférhető alapjog.

Mindennapi valóság

Az elméleti megfontolások és a szakpolitikai javaslatok mellett vessünk egy pillantást azoknak az intézményeknek és szakembereknek a mindennapi tapasztalatára is, akik nap mint nap helyt állnak a kisebb települések egészségügyi ellátásában. Hogy milyen nehézségekkel szembesülnek a kisebb települések egészségügyi intézményei, és milyen eszközökkel lehetne valóban vonzóvá tenni az alapellátást a fiatal szakemberek számára, arról dr. Surján Gusztávot, a Zentai Egészségház igazgatóját kérdeztük, aki úgy véli, a probléma összetett, és egyelőre nem látszik olyan intézkedés, ami önmagában képes lenne tartósan idecsábítani és itt tartani a fiatal orvosokat.

Az igazgató hangsúlyozta, hogy a Zentai Egészségházban összesen 11 orvos dolgozhatna, de ebből 3 hiányzik. Ez azt jelenti, hogy jelenleg az orvosi pozícióknak kevesebb mint háromnegyede betöltött, miközben az orvosi állásokra állandóan nyitott a pályázat, de nincsenek jelentkezők:

– A hiányzó 25 százalék magasnak számít. Ennek sajnos a betegellátás látja kárát, hiszen az orvosok túlterheltek. A falvak ellátása éppen annyira megoldott, amennyire azt a körülmények lehetővé teszik. Ez azt jelenti, hogy bár az orvosok száma valamennyivel kisebb az ideálisnál, és a falun eltöltött órák száma is kevesebbet ölel fel, mint szeretnénk, de a munkájukat elvégzik, és senki sem marad orvosi ellátás nélkül. Tornyoson heti öt napon van orvosi ellátás, Keviben és Bogarason egy-egy napon, Felsőhegyen pedig négy napon. Igyekszünk olyan beosztást kialakítani az orvosaink számára, hogy az ellátás minél gördülékenyebb legyen.

Szerinte ez a helyzet több tényező együttes hatása következtében alakult ki:

– Elsősorban azt kell látni, hogy orvoshiány van. Az egész országban nincs elég orvos, de a mi vidékünkön ez halmozottan így van, ugyanis sok helyi fiatal nem Újvidékre, hanem Magyarországra jár orvosi egyetemre. Aki pedig ott fejezi be az orvosi egyetemet, az általában ott is fog elhelyezkedni. Fölmerül a kérdés, hogy miért mennek Magyarországra. Hát azért, mert nem tudnak jól szerbül, és könnyebb nekik magyarul tanulni. És hogy erre, ezen a vidéken miért nem tudnak szerbül a magyar fiatalok? Azért, mert az oktatás nem teszi lehetővé számukra, hogy megtanulják a nyelvet. Tehát az orvoshiány egy rendkívül összetett kérdés. Ha pedig véletlenül valaki mégis itthon fejezi be az orvosi egyetemet, és itt akar dolgozni, akkor sem az egészségházat választja. Valamikor volt olyan törvény, ami kötelezte az orvosokat, hogy két évet dolgozzanak az általános szolgálatban, de most rögtön fölszippantja őket a kórház, hiszen ott kap szakosítást, és egy karrier várja. Az egészségházban maximum egy mentőskarriert tud elérni, aminek nincs akkora presztízse a szemükben. Persze nem kell ezt a kórházra kenni, ők is mindössze fönn akarnak maradni.

A helyzet tehát most sem fényes, de várhatóan a közeljövőben tovább fog romlani. Valójában négy orvosi pozíció lenne betöltetlen, de minthogy egy nyugdíjas kolléganő dolgozik, így ez a szám háromra csökkent. Csakhogy a közeljövőben többen is elmennek nyugdíjba, arra pedig nem lehet számítani, hogy mindnyájan dolgoznak tovább.

Hogy mi lenne a megoldás, azt nehéz megmondani. Dr. Surján Gusztáv szerint nagy segítség lenne, ha újra életbe lépne egy olyan jogszabály, ami két évig tartó munkavállalásra kötelezné a frissen végzett orvosokat az elsődleges ellátásban, azaz az egészségházakban. Sok esetben az sem elég, ha különböző támogatásokkal igyekeznek helyben tartani az orvosokat:

– Mi támogattunk egy orvost, aki itt dolgozott nálunk, két évig fizettük számára a lakást. Ezt azért tettük, hogy maradjon, végül mégis elment, mert talált jobb munkát. Nem tudom, milyen támogatás lenne az, ami valóban képes idehozni és itt tartani az orvosokat. Jelenleg az általános orvos személyi jövedelme körülbelül a szerbiai átlagfizetésnek felel meg, miközben a munkája nem átlagos. Ez egyébként a másik oka annak, hogy inkább Magyarországon maradnak. Hogy mi lenne a megoldás, nem tudom, mert ez túlmutat rajtunk. A probléma országos jellegű, de nálunk, magyar vidéken halmozottan jelen van.

Ahogy azt a Zentai Egészségház példájából is látjuk, a vidéki egészségügy problémái nem egyszerűen létszámkérdések. A hiányzó orvosok, a fiatal szakemberek elvándorlása, a karrierlehetőségek és a nyelvi akadályok együttesen nehezítik a helyi ellátást. Bár az intézmény dolgozói itt is, mint feltételezhetően más településeken is, mindent megtesznek, hogy a betegek ne maradjanak ellátás nélkül, a rendszer hosszú távú stabilitása bizonytalan. A tapasztalatok szerint a helyzet javításához nem elég egy-egy támogatás vagy jogszabály: a vidéki orvoshiány kezelése komplex, átgondolt és kiszámítható intézkedéseket igényelne, amelyek egyszerre kínálnak szakmai perspektívát, anyagi ösztönzőket és élethelyzethez igazított lehetőségeket.