Ahol a szilánkok egésszé válnak

Harminc évvel ezelőtt az Újvidéki Színház falain belül elindult egy kezdeményezés, mely a székvárosban és a környező településeken élő magyar fiatalok körében is óriási visszhangra talált. Ábrahám Irén színművésznő, Klemm Márta és Juhász Valéria pedagógusok elképzelése az volt, hogy színházszerető és -értő közönséget neveljenek, és Ács József, akkori színházigazgató támogatását élvezve megalapították a Színes Szilánkok Diákszínpadot. Több mint száz gyermekkel indult el akkor a szekér, amely azon túl, hogy a vajdasági magyar színjátszás egyik meghatározó utánpótlás-műhelyévé nőtte ki magát, az évtizedek során a szakma tiszteletét is kivívta előadásai színvonalával. 

Ma a diákszínpad elsősorban olyan biztonságos menedék, ahol a művészetekhez való ragaszkodáson túl erős közösségi szellem uralkodik, az egymás iránti nyitottság és az elfogadás kötelező. A csoport kreatív tevékenysége során szoros baráti kötelékek fejlődnek, örök cinkostársakká alakulnak a fiatalok. Jelenlegi vezetőjük, Figura Terézia 25 éve határozza meg a csapat arculatát. Anyai melegséggel és kellő szigorral vezeti őket, lehetőséget biztosítva a fiataloknak, hogy nyíltan vállalják önmagukat, megéljék a bennük tomboló érzelmeket. Zia, ahogy az Újvidéki Színház színművésznőjét mindenki szólítja, soha sem tagadta, hogy a diákszínpadra családjaként tekint, szülői felelősséget és szeretetet érez tagjai iránt.
‒ A fiam sokszor a fejemhez vágta, hogy bent élek a színházban, többet vagyok a diákszínpados gyerekeimmel, mint vele, de ez azért nem így volt, mert őt is hurcoltam magammal. Való igaz, hogy akarta, nem akarta jönnie kellett velem a próbákra, így implantálódott bele az egész történetbe. Jómagam is úgy kerültem a diákszínpad vezetői székébe, hogy nem kértem, de löktek ‒ emlékezett vissza Zia a kezdetekre.
‒ Mi, akkori fiatal színészek mindannyian támogattuk az alapítók kezdeményezését és szívesen dolgoztunk a gyerekekkel. Aztán Ábrahám Inci egy nap bejött az egyik próbára egy paksamétával, amit letett az asztalra és azt mondta, hogy gyerekem, mától kezdve te vezeted a diákszínpadot. Azt se tudtam, fiú vagyok, vagy lány, mikor mit kell csinálni, hova pályázni, mikor mit szervezni, de lassan beletanultam. Persze évekig a három alapító a háttérből segített, de a felelősség az enyém volt. Az elmúlt harminc évben minden megváltozott, sőt folyamatosan alakul és változik minden. Változtak a generációk ahhoz képest, hogy milyenek voltak a fiatalok és a gyerekek abban az időben, hogy most milyen technikai feltételeink vannak, az hatalmasat változott, de az is, hogy milyen jellegű előadásokat készítünk. Úgy érzem, hogy ez a 30 év óriási minőségbeli fejlődést mutatott, mert minden évben igyekszünk meglépni egy új lépcsőfokot, arra törekszünk, hogy a kihívás kihívást kövessen.
A kihívás talán a jubileumi ősbemutató kapcsán csúcsosodott ki leginkább, a Generációk című zenés-táncos ősbemutatón öt korcsoport mutatja be az ötven perces előadást. Klemm Dávid és Erős Ervin zeneszerzők kizárólag ehhez a produkcióhoz komponálták a zeneszámokat, Gyenes Ildikó neves, budapesti koreográfus álmodta meg a generációk mozdulatait. A legvégső jelenetben ötvenen dübörögnek majd egyszerre a színpadon, köztük az Újvidéki Színház művészei is, akik a diákszínpad berkeiből léptek a színészi pálya rögös útjára. A nagyszabású előadást Puskás Zoltán fogja össze értő kezekkel, hiszen többször is foglalkozott már a diákszínpados csoportokkal.
‒ Harmadik alkalommal rendezhetek jubileumi előadást a diákszínpadon, mindig iszonyatos megtiszteltetés, de egyben hatalmas felelősség is. A jelenlegi különösen azért nehéz, mert egy nevezőre kell hozni a különböző generációkat kilencéves diáktól az 50 éves színészig. Azonnal az jutott eszembe ennek kapcsán, hogy mutassuk be magunkat, ezeket a különbségeket, a korcsoportokat. Persze ünnepelünk, de megpróbálunk némi iróniával kicsit szembe is nézni önmagukkal. A fináléban a generációk találkoznak, egységgé kovácsolódnak, már mindannyian az előadást szolgálják majd, és elfogadják a diákszínpad feltételeit, hogy ez más közeg, nem a külvilág ‒ fogalmazta meg tulajdonképpen a diákszínpad működésének a filozófiáját is Puskás Zoltán. 
‒ Az akadémia előtt jómagam is amatőr társulatban játszottam Zentán, aztán rendezőként jártam vissza már a tanulmányaim alatt is. A munkáimat ismerve hívott meg Ábrahám Irén, Klemm Márta és Juhász Valéria a diákszínpadra, azóta rendszeres visszatérő vagyok. Szeretek a fiatalokkal és általában az amatőrökkel dolgozni, mert bennük mindig van lelkesedés, öröm, ott a szívvel-lélekkel akarás ‒ zárta gondolatait a ma már főként rendezőként tevékenykedő, de tulajdonképpen színművészként diplomázott Puskás Zoltán.
A jubileumi előadás próbafolyamatának finisében látogattuk meg a csapatot, akik a főpróbahéten láthatóan a szünetben sem igen tudták elengedni magukat. Egyesek az előcsarnokban gyakorolták a koreográfia kritikus pontjait, mások uzsonnával igyekeztek pótolni a merülő energiaszintjüket, Pongó Gábor és lánya, Iszla pedig egy kis apa-lánya időtöltésre használták ki a szabad perceket. Gábor az előadásban a profi színészek, a Mamutok csapatát erősíti, együtt állhat a színpadon kilencéves csemetéjével, aki a legfiatalabb korcsoportban szerepel.
‒ Furcsa, egyben jóleső érzés visszatérni a diákszínpadra. 1999-ben gimnazistaként csatlakoztam, Szloboda Tibor a Rómeó és Júliát rendezte akkor. Érdekes, hogy kifejezetten sokan léptünk később színészi pályára abból a csoportból. Azt gondolom, hogy a diákszínpad egy nagyon jó életiskola, megtanít egy mélyebb rétegű gondolkodásmódra, állandó nyitottságra a színház iránt. Azóta elmúlt jó pár év, most más fejjel figyelem a diákszínpadot, közreműködök a munkájában fotózással, zenei anyagok vágásával, egy előadást is rendezhettem. Felemelő érzés, hogy ma már a lányom tagja ennek a kreatív műhelynek, sőt egy színpadon állhatunk ‒ mondta Pongó Gábor.
‒ Én leginkább a társaság miatt szeretek itt lenni ‒ csatlakozott a beszélgetéshez Iszla. ‒ A tavalyi évadban a Kisherceget próbáltuk, eleinte borzalmasan lámpalázas voltam, de aztán megerősödött az önbizalmam. Menet közben elkezdtem sportolni is, úgy gondoltam, idén már nem is fogok járni a diákszínpadra, de a szívem visszahúzott. 
A 16 éves, újvidéki Repstok Dóra az előadásban a felnőtt és gyerekkor közé szorult Gang csapatot képviseli. Szeret fent lenni a színpadon, szereti kitombolni az érzéseit.
‒ Anyukámtól hallottam a diákszínpadról. Már az első próba után megtetszett maga a munka része. Szeretem, hogy itt mindenféle érzést kimutathatunk, jól érzem magam ebben az épületben. A jelenlegi előadástól kicsit tartottam. A munka ugyan nem nehezebb, de most profi színészek vannak velünk és ez nagyobb szigorral jár. Nekünk is fegyelmezettebbnek kell lennünk, de rám ez inkább motiváló hatással van. Nagyon szeretek szerepelni, mégsem szeretnék hivatásos színész lenni, nagyon nehéz utat kell bejárni, hogy ebben a szakmában magasra jussunk.

Kovács Viktor 11 éves, Iszlához hasonlóan a legfiatalabb Alpha generációt erősíti az előadásban. Nagyon határozottan és már régóta úgy gondolja, hogy ezt a pályát számára találták ki, ezért Nagybecskerekről is szívesen utazik a próbákra.
‒ Szüleimmel rendszeresen jártunk az Újvidéki Színház előadásaira, így nézhettem meg egy diákszínpados előadást is. Az annyira megfogott, hogy mindenáron szerettem volna csatlakozni. A vágyam, hogy színész legyek, csak erősödött, és szerintem itt megfelelően felkészítenek majd.
A 14 éves, temerini Deli Evelin a hangos és folyton mozgó Zizz generáció tagjaként lép majd színpadra. Idén csatlakozott a diákszínpadhoz, egyből a jubileumi évad sűrűjében találva magát. 
‒ Tetszik, hogy mindenkire egyformán figyelnek, mindenki egyformán kap lehetőséget a megmutatkozásra, a csoporttagok pedig segítenek egymásnak, mindenki nyitott, bárkihez oda lehet menni beszélgetni. Zia, a csoportvezetőnk tényleg a második anyukánk, a koreográfus, Gyenes Ildikó és Puskás Zoltán, a rendező is nagyon kedves, bármikor kérdezhetünk tőlük, ha valami nem világos.
A fegyelmezett és dolgos, de nem színész felnőtt generációt, a Veteránokat erősíti Csáki Beáta, angol szakos tanárnő. Általános iskolásan állt fel először a deszkákra, most édesanyaként szerepelhet ismét a diákszínpad előadásában. Nagy meghatottsággal nyilatkozott az itt megélt tapasztalatokról.
‒ A Zia által kialakított hangulat, az odaadás, a színházszeretet, a színpadon való jelenlét és amit az hozzáad a mindennapi élethez, meghatározott engem az évek folyamán. Ahogyan viszonyulok az emberekhez, ahogyan kialakítok különböző kapcsolatokat, de az önbizalmamat is a Diákszínpadnak köszönhetem. Függetlenül attól, hogy már nagyon régóta nem vagyunk diákok, és nem vagyunk szorosan a diákszínpad része, mindig úgy érezhetjük, hogy visszatérhetünk és tárt karokkal fogadnak minket.
Végéhez érkezett a szünet, Figura Terézia felelős csoportvezetőként a pihenőidőben is a munkát szervezi, pillanatok alatt előkerítette az előadás mind az ötven tagját. 
‒ Óriási hála számomra, hogy én lehetek az a kotlós ‒ ahogyan engem Puskás Zoltán az előadásban bemutat ‒ aki hagyok, hagytam valamilyen pecsétet annak az 1200 gyereknek az útján, aki itt nevelkedett az elmúlt 30 év során ‒ mondta a jólszervezettség rutinja mögül kibukó elérzékenyüléssel Zia. ‒ Mindeközben én is a diákszínpaddal együtt nőttem fel, lettem ember, felnőtt, anya, és minden egyéb. Az itt jelenlévők között mindenkit a sajátomnak élek meg, mindenkiért egyformán harcolok, mindenkit igazságosan próbálok megítélni és örülök, hogy elfogadnak ilyennek ‒ nézett végig a társaságon, amellyel végleg összefonódott a sorsa.