A néptánc és a színház találkozása

A magyarkanizsai Levendula Népi Kézműves Műhely Ördögcsáklya Táncegyüttese Hagyaték című, táncos-dramatikus, élőzenével kísért színpadi alkotása nem csupán egy egész estés előadás, hanem közös emlékezés, tisztelgés és lelki utazás múltunk mélyrétegeibe. A produkciót hét táncospár kelti életre, akik magas szintű technikai tudásukkal és átélt előadásmódjukkal hivatásos együtteseket idéző művészi színvonalon szólítják meg a közönséget – áll a produkció beharangozójában. 
A Hagyatékot a szabadkai közönség vasárnap tekinthette meg a Kosztolányi Dezső Színházban. Az előadás a táncegyüttes szakmai vezetői, Varga Viola és Gazsó Tibor irányításával jött létre Mészáros Gábor rendezésében. 
Mészáros Gábort leginkább színművészként, és a KDSZ igazgatójaként ismerhetjük, de tanulókorában aktív néptáncos volt, és a zene sem áll távol tőle, a mai napig is időnként előveszi a brácsáját. Rendezőként viszont voltaképpen ezzel az előadással debütált.
– Varga Violát és Gazsó Tibort, még a néptáncos múltamból ismerem, a táncegyüttest nagyon tehetséges táncosok alkotják, és sikeresen működnek. Tavaly a Rítusok című előadásukkal vendégszerepeltek itt a KDSZ-ben, amit Táborosi Margaréta rendezett, azután pedig felkerestek, hogy rám bízzák a Hagyaték rendezését. Ez a produkció egy háborús történetet dolgoz fel, amikor a férfiak háborúba mennek, és a nők otthon maradnak. Ugyanakkor ez az előadás megmutatja az összetartozást is, hogyan nyújtanak egymásnak támaszt. Megpróbáltam a néptánccal úgy elmesélni ezt a történetet, hogy az autentikusság ne nagyon sérüljön. Apró színpadi momentumokkal egészítettem ki a táncos részeket, amiknek köszönhetően jelenetek jöttek létre, és történetté tették az egészet. A zene is a hangulathoz illeszkedik, míg a táncos rész több tájegység táncainak összefonódásával állt össze. 
Meglepődtél a felkérésen? 
– Igen, dolgoztam már gyerekekkel műhelymunkák alkalmával, de színpadi előadást még nem rendeztem. Úgy gondolom, hogy ennél a produkciónál számít az, hogy a rendező a színház mellett értsen a néptánchoz, a népzenéhez is, hiszen akkor tud dolgozni a dallamokkal és a táncmotívumokkal, ha van hozzá köze. Nagy öröm a számomra, hogy a néptánchoz való kötődésemet kamatoztathattam ennél az előadásnál. Számomra a rendezés jelentett kihívást, a táncosoknak pedig az, hogy nemcsak egy néptáncos műsorról van szó, és nem is konkrétan színházi előadásról, hanem a kettő együtt alkot egy egységet. 

A néptánc és a színház egybeolvad ebben a produkcióban, ezt hogyan érted el? 
– Eszközként van jelen a néptánc és a népzene a történet elmesélésénél, így lesz belőle színház. Amikor a táncosok megkérdezték, hogyan viselkedjenek a színpadon, azt mondtam legyenek azok, amik: táncosok. Az én dolgom pedig az, hogy a táncokat történetté fűzzem össze. A próbák folyamán mindjobban egymásra hangolódtunk, és végül nekik is voltak ötleteik, hogy mivel tehetik gazdagabbá a produkciót, így közös munka van benne. 
Itt Vajdaságban is készültek néptáncos színházas előadások, de még mindig némileg szokatlan kombinációnak tűnhet...
– Nálunk ez nem szokványos. Magyarországon, Erdélyben és Felvidéken is működnek hivatásos néptáncegyüttesek, amelyek úgy dolgoznak, mint egy színház. Előadásokat készítenek, és ezeket repertoár szinten játsszák. Szerintem ez hiányzik itt Vajdaságban, és ezért nem is szokta meg a közönség, hogy néptáncos előadásokat nézzen. Alkalmam nyílt bepillantást nyerni az erdélyi néptáncmozgalomba, dolgoztam is táncosokkal, és akkor figyeltem meg a működésüket. A hivatásos táncosok kiválasztására ugyanúgy kasztingokat tartanak, rendezőt, díszlettervezőt, jelmeztervezőt kérnek fel, mint a színházak. Az előadásoknak általában van koreográfusuk, rendezőjük és látványtervezőjük. Azt gondolom, Vajdaságban is szükség lenne hivatásos néptánccsoportra, ami repertoárszerűen játszana, lenne székháza és rendszeresen tájolna.