A városházán kell sorban állni az adócéduláért. Régebben postázták, de már jó ideje érte kell menni. Várakozni senki sem szeret. Einstein erre alapozta híres relativitáselméletét: hogy nem egyformán múlik az idő. Ezért utálta annyira. Kimondta, hogy az idő márpedig nem is létezik.
A helyzetet tetézi, hogy a városházán táblán sorolják hosszan, mi mindent intéznek ennél az egyetlen ablaknál. Ilyenkor vágyik falura az ember, ott nem kell hajnali háromtól sorban állni a rendőrség bejáratánál egy személyi igazolványért, hogy kapjál számot 13 órára.
Ilyen hely a városháza is, ahol kétórányi várakozás után tuti, hogy valamiért kitör a balhé.
Először egy kismama érkezik babakocsival soron kívül a „salterhoz”. Enyhe morgolódás: ha ezt tudom, nem hagyom a szomszédasszonynál.
Ha ezt tudom, kölcsönkérek egyet.
Aztán jön egy másik asszony, szivacs nyakmerevítővel, szintúgy a sor elejére tör. A méltatlankodás hangosabb lesz. Nekem is van ilyenem a padláson, jó ötlet, ilyenkor majd felveszem.
Valaki kiválik a sorból, azt mondja, hogy visszeres a lába, és képtelen tovább várakozni, már többször műtötték – soron kívül előre megy.
Előbb csak vitáznak az ablak mögött ülő tisztviselővel, aztán már egymás felmenőit emlegetik. Ekkor derül ki, hogy léteznek itt biztonsági őrök is, csak a meccset szokták nézni egy nagyon hivatalos szobában.
A tisztviselő panaszkodik neki, hogy ő nem kérhet orvosi papírt vagy diagnózist a sorban állóktól, és nem állíthatja fel a fontossági sorrendet. Ha valaki ebből az alkalomból gipszelteti be a lábát, azt előre veszi, és kész.
A pisztolyos őr rendet tesz. Pontosabban semmit sem tesz, csak odaáll karba tett kézzel a lakosság elé, és katonásan elordítja magát.
Mi van? Nem tudnak egyenesen sorban állni. Ott a vonal. Lássam, különben kiküldök mindenkit!
