Tavasszal minden megváltozik. Megtelik a világ színekkel, a levegő illatokkal, csivitelős hangokkal, végre élvezet az udvaron sertepertélni vagy kiülni, kávézni a gesztenyefa alá. A ház előtti gigantikus ostorfák jótékony árnyéka napról napra nő, és néhány nap alatt levélbe-virágba borulnak a fák. Azonban még a zöldellés kezdetén, amikor kellemesebbre fordult az idő és többet zizegtünk odakint, mint a szobában, láttuk, hogy ez a tavasz és az azt követő hónapok sem lesznek idilliek. Ugyanis az ostorfa hegyében, szinte mennyei magasságban még mindig ott volt a fészek. Ott volt az a fránya fészek, amit még tavaly építettek és laktak be, és jól láttuk ám, hogy az elmúlt hetek felújítási munkálatokkal teltek. Hiába, az elérhetetlen magasság tetszik a szarkáknak, tavaly is remekül megvoltak, és most visszatértek uralkodni. Ember fel nem érhet oda, a többi madarat pedig elkergették. Nekik ideális. Úgyhogy itt a tavasz, csak nincs madárdal. Az összes kis énekes madár, de még az udvarban lakó gerlepár is kénytelen volt behódolni a terrorista hon- és környékfoglaló szarkapárnak. Nincsenek többé madárfüttyös hajnalok, napközbeni vidám csicsergések, de van helyette valami rekedtes kerepelés à la szarka.
De őket kivéve senki, sem madár, sem szomszéd nem boldog. Egyesek már légpuskán gondolkodnak, mások a „fészkes” ágat vágnák le, vagy legalábbis a fa teteje felé kacsingatnak, hogy onnan valami hosszú bottal megpróbálják leverni a szarka-villát.
Én a természetbarátokhoz fordultam tanácsért szarkaterror-elhárítási ügyben, de nem lettem okosabb. Költés után leverhetjük a fészküket, ami elve nyaktörő mutatvány, aztán ha legközelebb jönnek, valahogy el kell őket ijeszteni. Szóval nem lesz egyszerű a harc. Pedig ha megtűrnék a többi kis madarat, ők is maradhatnának. De a tolerancia néha még a természetben is ismeretlen fogalom. Kár.
