Egyetemisták voltunk, tele világmegváltó tervekkel, zseniális ötletekkel, de hát mikor legyen az ember ilyesmivel telve, ha nem a húszas éveinek elején.
Egy átfilozofált éjszaka után még mindig nem lankadt a tettvágy (legalábbis szóban), főként a fiúk feszegették a témát, hogy valami maradandót kell alkotni, olyasmit, ami megőrzi a nevüket, az emlékünket az utókor számára. Az egyik írni akart, bár azt nem igazán tudta, hogy mit. A másik a zene szárnyán repült volna a halhatatlanságba, a harmadik a színek-formák-árnyak révén kívánta magát „tartósítani”.
– Gyerekeket kell nevelni – mondtam csendesen, amikor elcsendesült a vita.
– A gyerek megőrzi az emléked, a neved, nála maradandóbbat és értékesebbet nem alkothatsz, a szívében halhatatlan leszel – tettem hozzá.
Hosszú évek teltek el azóta, és a minap eszembe jutott, hogy mennyire eredményes volt az akkori közbeszólásom. Öten ültük körül az asztalt hajdan, ötünk közül kettőnknek két gyereke lett, kettőnek három, és egyikünk négy gyermeket nevel. Nem is rossz arány, ugye?
