Fülledt, májusi délután. Munkahelyemre sietek. Autóbuszból ki, autóbuszba be. Ülőhely még akad, hiszen mindenki a majális fáradalmait piheni. Meleg van, kutya meleg. Semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy én pont itt, pont most megsülök. Egy újabb állomás. Emberek szállnak ki-be. Bámulok az ablakon ki, amikor egy hang üti meg a fülem: szabad-e a szék mellettem. Bólintok, meg sem nézem, ki ül le mellém. Még mindig meleg van! Hirtelen lefékez a sofőr, mindenki krumpliszsákként dől előre. Én is megfogom az előttem lévő szék támláját. Akkor figyelek fel valami egészen furcsa dologra. Idős, ráncos kéz kapaszkodik mellettem. Gyűrűsujján pedig tompán megcsillan a karikagyűrű. Nem mai darab, a kopástól, karcolástól alig fénylik, szinte matt. Karikának sem karika már, deformált alakja jól jelzi, gazdája igencsak aggastyán. Hány éve hordhatja? Mennyi közös emlék, jó és rossz, köti össze a gyűrű másik párjával, a lelki társsal? Egy társsal, akinek hangjára jó elaludni, karjaiban ébredni, és mellette biztonságban lenni. Hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy aranygyűrű ennyire elkopjon? Az jutott az eszembe, vajon a megkopott gyűrű párját viseli-e még az idős ember társa. Vagy már csak az iránta érzett szeretetből és tiszteletből van még mindig az ujján. Hirtelen azon kapom magam, hogy nem is foglalkoztat tovább a meleg. Valami egészen más irányba terelődtek a gondolataim.
