Az egyetemen sokszor mondták nekünk: „Kollégák, igaz, hogy maguknak egy nehéz időszakban kell érvényesülniük, de legalább a háború borzalmaira nem emlékeznek!”. Igaz, ugyanis én, pl. 6 éves voltam a daytoni megállapodás megkötésekor. Ennek ellenére, a mi generációnk is magában hordoz egy igazán kellemetlen emléket a kilencvenes évekből, a csokoládét. Abban az időben ugyanis létezett egy csoki, pontosabban a „Šećerna tabla”, amely a legegyszerűbben definiálva is borzalmas ízű volt.
Azonban nagy sláger lett. Ha a gyermeknek születésnapja volt, a vendégek – hogy ne maradjanak szégyenben, de hogy ne is költekezzenek – vettek egy ilyen táblát, a mit sem sejtő ünnepeltnek. Mindenki jól járt: A gyártó, hiszen rengeteget adott el a szóban forgó förtelemből (már csak ha arra gondolok, hogy én mennyit ettem meg belőle), a vásárló vendég, hiszen olcsó volt, és még nem is üres kézzel érkezett a születésnapra. Az egyetlen vesztes csak a gyermek volt, aki ha már nem tudta tovább elviselni, hogy ropog a nyerscukor a foga alatt, esetleg hideg fegyverként használhatta az édességet, vagy téglát helyettesítendő, ha be akart törni egy ablakot.
Az öcsém a múltkor visszagondolt erre a sötét időszakra, és semmibe révedő tekintettel így szól az éppen finom csokit majszoló unokaöcsénkhez és húgunkhoz:
Fogalmatok sincs...
