Gyorsan, idegesen, kapkodva élünk. Ugye, mekkora közhely? Még a cipőnket sem vagyunk képesek rendesen a helyére tenni, vagy ha távozunk otthonról, a lábtörlőt rúgjuk fel, s futunk tovább. Rohanunk, rohangálunk, aki lassabban lép vagy cselekszik, azt félrelökik, kifütyülik, lehurrogják. Vad videoklipek tempója a miénk, ez vált életformánkká. Mindenből egy keveset, semmit egészen. Itt kell lennünk, ott kell lennünk, végül sehol sem vagyunk igazán. Éljünk bár kilencven esztendőt, azt hiszem, a mi életünk nem fog oly hosszúnak tűnni, mint akár a hatvanévesen eltávozott múlt századi elődeinké. A valamikor pihenéssel töltött parasztnyár, a tél, manapság ugyanolyan hajtással telik, mint bármely más évszak – ha egyáltalán van más évszak – privát emlékeink is, melyek idézésével lassíthatnánk az idő múlását, ott porosodnak valahol bennünk. Kissé líraiabban szólva: a szavakat sem becsüljük igazán vagy a szavak közötti csendet. Akció kell!
Íme, előttünk egy ünnepi hét, amikor felrúghatjuk berögződött szokásainkat, egy hét, amikor lazíthatunk, lassíthatunk, fellélegezhetünk, szünetet tarthatunk, akár a szavak között is. Éljünk a lehetőséggel!
