Ülök a Tartományi Képviselőház ülésén. Kezd egy kissé unalmassá válni. Tisztáznom kell: számomra nem akkor válik egy ilyen ülés unalmassá, amikor valaki hosszan elaborálja álláspontjait, vagy amikor túl soká eltart egy viszontválaszokkal tarkított vita két képviselő között. Akkor kezdem elunni az egészet, amikor értelmetlen, céltalan, s ennél fogva eredmény nélküli vita van folyamatban, olyan, amire másnap már senki sem fog emlékezni, nekünk újságíróknak ma mégis végig kell ülnünk és hallgatnunk.
A kedvenc témája a mindenkori ellenzéknek a határozatképesség felülvizsgálata, magyarán, hogy vajon vannak-e elegen az adott pillanatban a teremben ahhoz, hogy folytatni lehessen az ülést. Ennek szavatolása ugyebár a hatalom feladata – mit érdekli az ellenzéket az, hogy egy döntést elfogadnak-e vagy sem, mikor úgysem ők javasolták. A képviselők, ahogyan az lenni szokott, ki-be sétálgatnak az ülés alatt, így hát amikor gyanússá válik, hogy már többen sétálnak kint, mint bent, akkor kérni lehet a határozatképesség megállapítását.
Ezen az ülésen is ezt kérte az ellenzék. A százhúszból hatvanketten ott voltak, így bukott a próba, mennie kell az ülésnek tovább. Nem hagyják annyiban – felszólal a kezdeményező: – Olyan képviselők kártyái is az azonosítóegységekben vannak, akik nem is ülnek bent – mondja igazát bizonygatva. Erre az elnöklő: – Olyanoké meg nincs az azonosítóegységekben, akik itt ülnek, de nem akarják a határozatképességet. Ha meccs lenne, mondhatnánk, hogy: 1:1.
– Nem értem mit akar mondani – mondja a képviselő. – Hát akkor én sem értem, mit akart ön mondani az előbb – válaszolja az elnöklő. A vitának ezzel vége, döntetlen, megy az ülés tovább. Lehet, hogy sokadszorra unalmas, mégis, elgondolkodtató...
