Soha nem láttam értelmét a köztéri rombolásnak. Azt gondolom, és szerintem nem egyedül vagyok ezzel így, jobban érzem magam, ha a környezetem is rendben van. Ilyenkor, amikor a május elsejei ünnepekre készülnek nagy erőkkel, örülök, hiszen ha néhány napig tart is csupán, a lekaszált füves területekben, a rendezett virágágyásokban, az újrafestett padokban gyönyörködhetek. A majális ugyanis minden évben nyomot hagy Palicsban. Az emberek hanyagsága, közömbössége miatt egyeseket nem érdekel, hogy másik napokon ne úszkáljon a tóban az üres üdítős flakon, vagy hogy a szétdobált papírokat összeszedi-e majd valaki...
A hanyagságtól talán még rosszabb az értelmetlen törés, zúzás, erőltetett hajlítás... Egyik nap, amíg kihasználva a korai, idő előtti nyár nyújtotta meleg este gyönyöreit, sétálgattunk párommal Belgrád utcáin, az egyik útkereszteződésben történtek nemcsak felháborítottak, hanem egyenesen fel is zaklattak. Nemcsak engem, hanem mindazokat a sétálókat, akik szeretik saját városukat, és akiknek szintén nem mindegy, hogy mi történik körülöttük, akik a cigarettacsikket is a szemetesbe dobják (mert van ilyen ember is!). Ámulva néztük végig, hogy két illető (teljesen mindegy, hogy nő, vagy férfi) kábult állapotban azon dolgozott, hogy lerugdossák az egyik póznára felerősített szemeteskosarat, mert mint mondták, nekik sztriptízrúdra van szükségük. Csupán néhány rúgás kellett, hogy az nagy zörejjel leessen, és nagy csörömpöléssel tovább guruljon... és bár többen összegyűltek a zajra, senki nem mert semmit mondani a filigrán, magas, jó erőben levő fiatal illetőknek.
A sztriptízműsort már nem vártuk meg, tovább mentünk. A tehetetlenség érzése azonban még most is nyomaszt.
