Azt hittem eleinte, hogy ez egy szokatlan eset, mivel sem én, sem barátom nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez. A postán vártuk a sorunkat, s mivel a kishegyesi posta igen szűkös, nem lehet a sorban állást sorsjegyhúzással vagy valami hasonlóval szabályozni. Őszintén szólva utálom ezt a fajta bürokratikus megnyilvánulást, mert volt már olyan tapasztalatom, hogy a tolóablak mögött ülő arra utasított, húzzak számot magamnak, holott nekem csak annyi kellett, hogy megtudjam, melyik vágányról indul a vonatom. És nem csak az a baj, hogy az utolsó pillanatban érkezve rohantam rendesen, és legkevésbé volt szükségem az ilyesfajta akadékoskodásra, még rossz helyen is húztam sorjegyet (az egyik jegypénztárhoz, ahol kis híján lehülyéztek, mondván, hogy az információhoz kellett volna jegyet húznom, ahová igazából nem is kell, mert csak egy ilyen tolóablak van), és le is késtem a vonatomat. Ezúttal ilyesmiről szó sem lehetett, mert a többség a befizetéseit intézte, barátom is, és jómagam is és egymás hegyén-hátán szorongtunk, mint lenni szokott piaci napokon. Barátom óvatlan volt az egyik pillanatban, amikor ismét ellenőrizni akarta pénzét, leejtett egy ezrest. Én csak a szemem sarkából láttam hogy ő lehetett, nem voltam benne biztos, és ő nem kapott azonnal a pénz után, s az arrébb álló fiatalasszony egy másik férfinak szólt, hogy leesett a pénz. Ő szó nélkül lehajolt, és zsebbe tette. Ekkor ébredt fel barátom is, és azt mondta, hogy a pénz alighanem az övé. Meglepetésszerű volt az illető reagálása, aki kikérte magának, hogy egy ezresért esetleg áruba bocsátaná becsületét. Egyébként nem volt helybeli. A fizetéskor barátom, mivel pontosan kikészítette magának a befizetendő összeget, észre vette, hogy hiányzik neki az ezres. Hát ennyit az ezret érő becsületről, dünnyögte maga elé, mivel a tettesnek már bottal üthette a nyomát, és a jelenlevők közül sem ismerte senki.
