Nemrégiben egy ismerősöm drótpostán levelet küldött nekem. Szülővárosomban, Óbecsén járt, szombat délután volt. Mivel várnia kellett az autóbuszra, arra gondolt, sétál egyet a központban. Elbeszélése szerint először egy részeg, véres fejű csövessel találkozott. Aztán egy másik koldusra futott rá. Amikor visszament a város szívében lévő buszpályaudvarra, ott egy csontsoványra fogyott kóbor kutya ólálkodott az utasok körül, egy kis ételt koldulva. Szomorúan azt írta: történt vele mindez ötven perc leforgása alatt, a nemrég még virágzó Óbecsén. Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába, pedig szereti ezt a várost. Akkor nem tudtam mást írni neki, mint hogy pontosan tudom, miről beszél, nekem is naponta megfacsarodik a szívem, ha rányitom a szemem mindarra, ami mellett néha leszegett fejjel megyünk el, mert fáj szembenézni a pusztulással és a szomorúsággal.
Aztán kisütött a nap. A levegőben virágillat száll. Az emberek boldogan sétálnak a Tisza-parton. A város központjában tisztábbak az utcák, mint tavaly ilyenkor. A füvet is kaszálják a közterületeken, a bokrokat megmetszik, a virágágyásokban árvácskák tarkállanak.
Kezdek hinni abban, hogy közszolgaként is tudunk jobban, hatékonyabban dolgozni.
